II. rész/1

II.

Abbie nem érzett már semmit, amióta azok az erős kezek megragadták és felemelték. Olyan volt, mintha tollból lenne. Elszállt és már a fájdalom is olyan intenzívvé vált, hogy az agya nem tudta feldolgozni. Gondolkozni és eszméleténél sem tudott maradni, bár egyáltalán nem sajnálta. Amióta megérezte a furcsa lökéshullámot – minden fogás elveszett a világhoz. A nagy semmi közepén pihent.

Miközben csak feküdt és feküdt a földön, mozdulatlanul a két férfi rajta munkálkodott. Feltűrték a ruhája ujját és megpróbálták úgy elhelyezni, hogy az egyik oldalán megmaradjon. Ahányszor nem sikerült nekik, a lány megrándult és kipattant a szeme. Élesen zihált, majd visszasüllyedt a tudatlan kómába.

- Ide ellenszer kell, különben nem húzza sokáig – mondta Garret elfásultan. Próbált nem foglalkozni a ténnyel, hogy egy fél órával korábban még képes lett volna ölre menni a lány ellen. Azóta jobban figyelt rá és megértette, hogy Jade-nek igaza van. Tényleg ostoba volt, hogy hagyta ennyire elfajulni a dolgokat kettejük között.

- Maradj itt vele! Amíg nem kezd el hallucinálni, még visszahozhatjuk nagyobb károk nélkül.

- Az az állat… Tudhatta volna, hogy többet árt vele, mint használ.

- Ezek nem gondolkodnak, Garret. - jegyezte meg Jade, majd elkezdett rohanni vissza a házba. Úgy tervezte, hogy ha két perc múlva visszaér az még elég lehet. Utálta, hogy másképp nem lehet megoldani a helyzetet, így felhasználta azt, amit legelőször és legutoljára tinédzser korában, a nagyon rossz felfedezések korában tett. Villámgyorsan futott.

Nem tudta pontosan, hogy a drogot önszántából használta-e a lány, de bizonyára nem tudott a következményekről. Ezek után napokig nem fog tudni lábra állni, de talán még egy óránál tovább ébren lenni is. Lehet, hogy az az állat ráerőszakolta, gondolta Jade. Ha külső behatásból – ami valószínűbbnek tűnt abban a pillanatban -, akkor egy feljelentést még tehetnek a bíróságon, de nem valószínű hogy bárkinek is hiányzik a plusz papírmunka és az esetek 90%-ában eltussolják, vagy egyszerűen figyelembe sem veszik az ő kihágásaikat.

Akik a jeleket viselhetik kitaszítottak, de kiváltságosak. Mint a gazdagok, csak ők tényleg mindent megtehetnek. Jade nagyon ideges volt, eddig senki iránt nem érzett felelősséget, így az érzés gyorsan hatalmába kerítette és bekebelezte. Utálta még a gondolatot is, hogy egy olyan kivételezett ficsúr akár egy ujjal is hozzáért Abbie-hez. Vajon a sebeket is ő okozta a lányon? Milyen dolgokat művelhetett vele? Minden átfutott az agyán, rosszabbnál rosszabb gondolatok kergetőztek, ugratták egymást a fejében.

Corinne-nak is köze van a dologhoz? Mert ha igen, akkor kezdhet edzeni, mert Jade-ben elindult valami, amit leginkább bosszúnak lehetett volna hívni. Eldöntötte, hogy amíg nem tudja a teljes igazságot, nem csinál semmit. Nagyon nehéz döntés volt, de igazságosnak érezte.

Aztán elterelődtek a gondolatai és észrevette, hogy valami nincs rendben. Az állandó motoszkálás az agyában megszűnt. Eltűnt a több száz név, ami évek óta gyűlt az elméje rejtett zugaiban. Egyszerűen kitörlődött. Amint erre a felfedezésre jutott érzett egy figyelmeztetést magában, hogy ne feszegesse a határait. De ezen kívül gyanúsan erős volt. Mi tette ezt vele? Az adrenalin? Vagy az, hogy végre futott? Logikus lenne, de nem érezte helyesnek. Hatodik óta lógta el folyamatosan a testnevelés órákat. Aztán bevillant egy kép. Olyan lány szerepelt rajta, akinek hollószínű haja és hasonlóan sötét szeme zavartan és bosszúsan nézett rá. Akinek bőre világított és őrjítően hatott Jade-re a gondolat, hogy valami baja legyen.

Mégis megtörtént.

A fiú eszeveszett sebességgel futott és egy szempillantás alatt szelte a távolságot. Majd amikor célhoz ért, felrohant a lépcsőn és előkotorta a gyógyszeres táskát. Nem törődött a törékeny dolgokkal, kiborította a földre és elragadta a szükségeseket.

A visszafele út kínzóan lassan telt. Olyan gyorsan futhatott csak, hogy az emberek ne nézzenek furcsán rá, de amint egy még sötétebb részhez ért, rákapcsolt.

Amikor meglátta őket, mélységesen megkönnyebbült. A lány háttal feküdt neki, mellette Garret térdelt és szüntelenül beszélt hozzá, mire az görcsösen bólintott egyet. A teste szüntelenül merevedett meg, majd ernyedt el és remegés rázta. Úgy szorította a fiú kezét, mintha azon múlna az élete.

- Jade? – nézett gyorsan a háta mögé Garret, mintha megérezte volna a közeledését. - Elkéstünk.

Abbie nem fogta fel, hogy mit tesznek vele. Épp mint egy napja, körülbelül. Miután elvesztette az eszméletét, csak fojtott hangokat hallott és önálló életre keltek a mozdulatai. A teste rángatózott. Néha úgy érezte nem sok választja el attól, hogy kettészakadjon. A szeme nyitódott, csukódott a teste mintha be akarta volna csapni a külvilágot. Azt sugallta: még van remény. De Abbie tudta, hogy hiú ábránd csupán, hogy túléli.

Egy pillanatra minden kitisztult. Bólintott egyet, hogy a segítőinek még a legutolsó pillanatig ne kelljen szenvedniük őmiatta, majd jöttek a képek. Elindult egy lavina, amit nem lehetett volna megfékezni. Mégis a második jelenésnél egy furcsa dolog történt. Vége lett.

A lány valamiért mélységesen megkönnyebbült. Talán az játszhatott közre, hogy nem kell tovább húznia, nem kell éreznie a tehetetlenséget. Magányos volt és egyszerre mintha megszűnt volna a világ.

Nem érezte az idő múlását, csupán ahogy egy érintés tartja életben. Amíg az ott van, addig él. Ha elengedi, nemcsak a külvilágot érzi majd megszűntnek, hanem önmagát is.

- Abbie? Abbie! – rázta valaki a testét, de ő csak lány simogatásként érzékelte a durva ébresztési módszert.

- Nincs értelme – mondta egy másik hang. – Túl sokat kaphatott. Csúnyán elintézték.

 - Adj még az ellenszerből! – mondta ellentmondást nem tűrően Jade. – Amíg lélegzik, nem hagyom itt.

Garret próbált magában lemondani a lányról, hogy ne tápláljon hiú reményeket a csodával határos módon való feltámadásához – mégsem ment. Jade mellett nem. Annyira ragaszkodott a lányhoz, annyira abszurd volt. Nem értette a fiú, hogy a másik mitől volt egyszerre olyan intenzíven jelen az életében megint. Régen jóban voltak, de aztán közéjük állt az imeror lét fájdalmas, láthatatlan nehezékként. Nem törődtek egymással, de most akár szarkasztikusnak is mondhatóan egy ’ellenség’ – olyan, ami miatt megutálták egymást – hozta össze őket.

Hónapok óta nem látta Garret ennyire élőnek Jade-et. Mégis tétovázott. Nem akarta, hogy megsérüljön az új szövetségese egy estleges haláltól és visszatérjen az alkoholhoz. Most, hogy ’összefogtak’ nem hagyhatja egyedül. Garret tudta mi lesz azokkal az imerorokkal, akik összefognak. Ellenségnek tekintik őket és elfogják, majd megkínozzák őket. Gyengén akarják tudni a kívülállókat.

Ördögi kör.

Ha egy imeror egyedül él, majd bele pusztul abba, hogy találjon egy hasonlót, de az esze nem akarja. Túl önző. A kormány erre épít. Mikor már túl gyenge a teste arra vetemedik, hogy odaszegődjön egy hasonló társához. Amikor találkoznak, elhívják őket a hegyekbe én nagyrészük nem tér vissza. Ha pedig mégis, vagy nem mennek fel – elfogják őket. És vége.

- Haver bízz bennem, nem ragaszkodhatsz hozzá – kérte Garret.

- Még lélegzik, él. Csak adj még a gyógyszerből – mondta Jade. Nem érdekelte semmi, az előtte fekvő – látszólag élettelen – testen kívül és amíg újra meg nem látta azokat a gyönyörű szemeket, nem nyugodott.

Garret engedelmeskedett, nem tehetett mást. Már csak Jade-re koncentrált. Neki őt kellett megmentenie, ha a lány meghal.

Jade beadta a lehető legközelebb a drog bemeneteli helyéhez az ellenszert és magában – életében először – imádkozott, hogy sikerüljön.

Abbie felsikított. Egyszerre minden kitisztult és gyorsan kapkodta a levegőt, mert légszomjjal küzdött. A bőre minden négyzetcentimétere égett, az agya meg folyamatosan fel akarta mondani a szolgálatot. A szeme bizalmatlanul cikázott egyik alakról a másikra, míg meg nem állapodott a tűn Jade kezében. A szeme rémülten elkerekedett és próbált minél távolabb kerülni a fiútól.

Kétségbeesetten próbálta megtalálni a kiutat a helyzetből és meg volt ijedve, mert nem tudta hogyan is került pontosan oda, ahol volt. Amikor utoljára felébredt, ugyan ebben a szituációban volt. Egy szőke alak hajolt fölé egy tűvel a kezében. Gyorsan lenézett az alkarjára, majd rászorította a másik tenyerével a kis sebeket, mintha úgy akarná megvédeni a további szúrásoktól, majd a pillantása átvándorolt a karján lévő lila foltok és karmolásokra. Gyorsan visszakapta a tekintetét a két fiúra, akik bizalmatlanul fürkészték.

- Abbie? – kérdezte lassan az egyik. – Hogy érzed magad? - Még mindig nem enyhült az irántuk táplált bizalmatlansága, így Abbie nem mozdult.

Egyszerre mázsás súlyúnak érezte a testét és kevés választotta el az ájulástól. Fél percig bírta mozdulatlanul, óvatos vizsgálgatásnak alávetve majd eldőlt. Nem hallotta a feje koppanását.

- Gyere, vigyük be! – mondta Jade, de megdermedt a mozdulat közben. Garret nem jött segíteni. – Mi van már megint? – kérdezte gyorsan. Nem akarta, hogy a lány amikor felébred még mindig abban a helyzetben legyen, amiben látszólag olyan kényelmetlenül érezte magát. És megijedt… Tőle! Hogy lehetett ez?

- Nem láttad hogyan viselkedett az előbb? – kérdezte Garret, miközben tanácstalanul nézte az előtte idegesen álló Jade-et. – Ha nálatok ébred fel, meg fog őrülni…

- Elmagyarázzuk… - kezdte Jade, de Garret megint közbevágott.

- Nem fogja megvárni – szögezte le.

- Akkor mégis mit akarsz, hova vigyük? A kórházba? – a gúnyos kérdésre egy bólintás volt a válasz. Ezzel el is dőlt.

- Már ha addig nem néznek ki az emberek – sóhajtotta Garret. – Nem hiányzik, hogy még kérdezősködjenek is.

- És mit tervezel? Mit mondunk nekik?

- Semmit – mondta egyszerűen. – Médium, emlékszel? – mutatott a saját fejére és fáradtan megvonta a vállát.

- Akkor miért nem tudjuk elvinni hozzám? Az ő fejébe is be tudsz mászni, nem?

- Túl zavart hozzá. Téma lezárva – mondta Garret.

Egy óra múlva két sarokkal odébb sétáltak be a házba. Meg kellett beszélniük a szövetségük sorsát és feltételeit. Már Jade is némiképp lenyugodott, amikor csengettek. Épphogy beléptek a házba, nyithatták megint a kaput.

- Nem… Az nem lehet – suttogott Jade, majd káromkodott egyet.

- Azok vannak itt akikre én gondolok? – kérdezte Garret ugyanolyan halkan, mire Jade bólintott.

Gyorsan teltek a másodpercek és az érkezettek nem tétováztak. Elkezdtek toleránsan bevonulni a házba.

- Garret, tűnj el innen! – mondta Jade. – Lerendezem. Egyedül nem biztos hogy elvisznek. Menj!

A másik mérlegelte a szavait és egy cifra káromkodás után elrohant a garázs felé.

- Uraim, valami probléma van? – kérdezte Jade szemtelenül az egyik sötét alakot, miután megelőzte, hogy betörjék az amúgy is rossz állapotban lévő bejárati ajtójukat.

- Jared Reese? – Jade bólintott. – Egyedül van itthon? – faggatta tovább a legelöl álló alak. Nagyon idegesítő volt Jade számára és amikor megpróbálkozott Jade mellett bemenni a házba, a fiú lépett egyet oldalra és rögtön ellenszenvezett vele.

- Mi köze hozzá? – ennél flegmább csak nagyon nagy tehetséggel lehetett volna valaki. Jade nagymester volt az ilyen játékokban, bár mindig kihúzta a gyufát még annál is akinél nem kellett volna.

- Az elnökségtől jöttünk. Elfogatási parancsunk van… Maga ellen.

- Ellenem? Ugyan miért?

- Kihallgatás – válaszolta tömören. – Abbie McCulley gyilkosságában.

Jade teljesen lesápadt. – Abbie… Halott?

- Igen, méghozzá 24 órája. Névtelen bejelentő. A holttestre egy órája bukkantak rá a központi kórháztól nem messze.

Jade nem fogta fel, amit hallott. Lehet, hogy az alak téved és nem 24 órája halott, de amikor otthagyták még élt. Gyenge volt a pulzusa… Talán túl gyenge… De azért álljon már meg a menet! És egyáltalán hogyan került ki a kórházból? Talán az a férfi, aki egyébként is bedrogozta Garret szerint – talán az ment utána.

Fel sem bírta fogni mi lehetett a lánnyal.

- Maga az első számú gyanúsított.

- Amikor legutoljára láttam Abbie-t… Nem is tudom mikor volt – hazudta szemrebbenés nélkül.

- Attól még nincs alibije.

Gáz.

- Tegnap a kocsma körül voltam egész nap. A pultos bizonyíthatja. Ha megkérdezi a bátyámat, reggel is itthon voltam, aztán az egyik ismerősömmel találkoztam.

- Az a bizonyos ismerős a házban tartózkodik még mindig?

- Sajnos nem – újabb hazugság. Jade próbált nem túl bizalmatlanul nézni a férfira, bár a megjelenése nem segített neki. Kopasz feje tele volt különféle piercingekkel, tetoválásokkal – amivel Jade-nek sem volt baja hiszen ő is egy-kettő büszke tulajdonosa volt – de ahogy egymásra halmozva voltak, taszítóan hatottak a fiúra. A sötét köpeny alatt a férfi ugyan olyan fekete ruhát viselt. Az egész megjelenése határozott és tekintélyt parancsoló volt.

Maga mögött tudhatott vagy tucatnyi embert, ami még úgyis félő volt, hogy nem férnek el az óriási kertben – mindegyik nagydarab volt és mogorva.

- Kérem mondja el, mi történt pontosan – mondta először ki azt Jade, ami igazán érdekelte. Nem igazán hitte el, hogy Abbie halott. Képtelen volt, hogy úgy legyen mégis. Fájt neki még a gondolat is. Félő volt, hogy összeomlik, akár egy kevés bizonyítékot is kap az ellenkezője felől. Mégsem bírta ki, hogy ne kérdezze meg.

- Tegnap délután egy férfi telefonált névtelenül az őrsre egy eltűnést jelentett be pár órával azelőttről. Egy-két szemtanú látott egy erősen bedrogozott lányt az út mentén sétálni, majd összeesni este öt óra körül. Nem volt pulzusa. Mire visszaértek volna, a test eltűnt. Fél órával ez előtt találták meg a lányt a kórháztól egyutcányira. A testén semmi nyom. A szervezetében erős gyógyszer túladagolás bizonyítékai találhatók.

- Nem tudom maga hogy gondolja, de nekem ez a történet nagyon sántít.

- Kérem fejtse ki!

Szinte unottan nézett Jade-re.

- A lánynak egyetlen hozzátartozója sincsen a kívülállók közül.

- Esetleg maga olyan közeli ismerőse?

- Igen, a barátja vagyok – mondta megint úgy, mintha ez lenne az igazság.

- Akkor miért is nem emlékszik a… Legutolsó találkozásukra?

- Emlékszem. Tegnap volt, hazahozott a… - itt gyorsan elhallgatott, mert elvileg ez egy órával a halála után történt. – Az iskolából – mondta diadalittasan. – Az első óra után körülbelül – nagyon megkönnyebbült és észrevétlenül kifújta a levegőt.

- Akkor hogy lehet, hogy a lány csak a második óra után érkezett meg az iskolához és vette fel az óráit? Nagyon rossz ajtón kopogtat, Jade.

Prológus

PROLÓGUS

Villogott az ég, villám cikázott, jeleket küldtek az égiek. A kívülállók számára érthetetlen jeleket. Természetes, mégis Nidennben ismertetlen jeleket. Esett, zivatar volt, halvány réteg választotta el a cseppeket a szilánkoktól. Majd mínusz lett.

Az eső a vándorokat hívta utolsó útjukra, melyben bejárták a szülővárosukat, felmentek a hegyekbe, imádkoztak, de legtöbbjük nem tért már vissza.

Az eddig nyugalomban lévő kívülállók is érezték a jeleket. S akik képesek voltak érzékelni az imeror társadalmat…

Nem mindig gondolták a legjobb dolognak a világon, még azok se, akik benne voltak. Sőt, egyesek a pokolba kívánták adottságukat és amint lehetőségük adódott rá, rögtön felejteni akartak…

De a felejtés sem volt a legjobb a számukra. Még akkor is hívta őket az ösztön, hajtotta, hogy kezdjék el megkeresni egymást. Mert különben veszélyes számukra akár az élet is.

A vérükben volt a természetfölötti. Akár akarták, akár nem. Érezték egymást. Akár akarták, akár nem. Csak egyetlen dolog volt nekik, amit eldönthettek: húzzák-e a dolgot, vagy rögtön elkezdenek keresgélni.

Minden egyes kiválasztott normálisan kezdte. Volt egy családja, barátai… A tinédzser korban viszont megjelentek a tünetek. Valamiben jobbak voltak, mint a többi gyerek. Sokkal jobbak. Aztán ez csak erősödött és az éles látásból egyszerre olyan messzire el tudott látni, hogyha felnézett az égre, tisztán kivette a csillagokat. Aki a távolugrásban jeleskedett, egyszerre nem négy métert, hanem húszat ugrott. Aki gyorsan tanult, egyszerre memorizálni tudta a könyveket fél perc alatt. A gyorsabból még gyorsabb lett. Az erősebből még erősebb.

Ezek az alanyok tartoztak össze. Érezték egymást. Tudták, hogy többen léteznek, de nem akartak a maguk fajtához verődni. A saját életét akarta mind. Csakhogy ők nem emberek voltak. Külön fajt képeztek a normális és paranormális jelenségek között.

Imerorok.

Akárhogy reménykedtek, hogy egyszer vége szakad, mindig csak rosszabb lett. A testük csak egyik fele volt emberi. A másik nem. Nem ugyanolyanok, de a problémáik hasonlóak. Amikor az egyik oldal felé húztak, a másik akarta őket. És fordítva. Tartozni sehová se tartoztak, mert felemások voltak.

I. rész/6

Minden túl hangosnak hatott a síri csöndben. Még az osonás is trappolásnak hatott azokban a másodpercekben. Éles sípolás hallatszott. A három fél gyors mozdulattal a fülére tapasztotta a kezét.

Ébernek kellett lenniük ahhoz, hogy véghez tudják hajtani a lopást. Legalábbis az évkönyv első példányának birtokosainál éberebbnek.

Minden perc számított. Akár mikor visszaérhettek volna. Egyetlen ajtócsapódás választotta csak el őket a győzelemtől. Megtörtént.

Ott álltak értetlenül, lefagyottan az iskola egyik legnagyobb fenegyereke előtt, az egyetlen előtt, aki még Garrettel is fel tudta volna venni a versenyt. Jártas volt az összes utcai harcban, masszív volt. Továbbá egy pisztoly tulajdonosa – mely most is a zsebében pihent.

- Ti meg mit kerestek itt? – kérdezte ingerülten.

- Semmit, már megtaláltuk – mondta Tia, Garret nővére.

- Mutassátok a zsebeiteket! – parancsolt.

- Hé, nagyfiú! – kapcsolódott be Nalani is a beszélgetésbe. – Minek ürítsünk?

- Elvettetek valamit, ami az enyém.

- Igen ez, egyértelmű – mondta Garret, majd nem is gondolkodva ráugrott a meglepően erős emberre. Ütötte, ahol csak érte. Tiszta utcai bunyó volt – mind a kettő szabálytalanul – szabálytalan helyen ütött és minden eszközt felhasznált a győzelemhez. Szoros volt, de mégis Garret állt nyerésre.

Tia ijedten megszólalt. – Elég lesz, Garret! Most már elég. Menjünk innen, mielőtt megtalálnak. – Ártatlan arccal, de elszörnyedve nézte az egyre véresebb kupacokat, amik alatt a tócsák gyűltek. – Szétszeded! – teljesen ijedt volt imeror létére. Tiszta és ártatlan. Garret csak a saját érdekében hozta ide, hogy ne bántsák. Enélkül senkinek még csak a fejében sem fordult meg a gondolat, hogy akárminek is árthatna.

Ősöreg ruhát viselt, amit még a nagyanyja a halála előtt ajándékozott neki és büszkén viselte. Éppen olyan volt, mint az fiatal korában. A jellemből is megcsillant egy kevés abban a pillanatban, melyet öccse elveszettek vélt testvére szellemében. A határozottság.

- Állj le! – egy utolsó figyelmeztetés, majd odapattant a lány és kettéválasztotta a küzdőket. Garret látszólag leállt. A nagydarab kezében fém villant. Dörrenés hallatszott.

Tia meghalt.

Jade megfontoltan mérte végig a feleket és próbált ésszerű dolgot kitalálni, amiért abba kellene hagyniuk az ellenségeskedést. Legalább egy időre. Amíg Abbie felépül.

Lassan a lány felé intett és Garret szemébe nézett. – Nem emlékeztet valakire?

A másik fiú szemében erős megütközöttség vette át a tipikus imeror-düh helyét. – Ne emlegesd őt nekem!

- Mégis emlékszel, ezek szerint.

- Nem érdekel már.

- Azóta egyszer sem voltál hajlandó hozzászólni. Hogy is hívták? Na…

- Ki. Ne. Merd. Mondani. A. Nevét.

- Nem az ő hibája volt.

- Nem tudsz te semmit!

- Valamit mégis. Nem akarod te azt, hogy még egy olyan lány meghaljon mint Tia, ugye?

Garret nem válaszolt. Nem nézett se Jade-re sem Abbie-re.

Jade közelebb ment hozzá és úgy mondta, hogy a döbbent lány egy szavát se csípesse el. – Nem látod, hogy meg van törve. A drágalátos rabszolga volt az. Az elrabolt királykisasszony. Nalani mennyit bosszankodott miatta. Igaza is lett. Hallgass rám. Tudom, mit beszélek.

- Hónapok óta először vagy józan Jade. Nem tudod, mi történik a világban.

- Annyira mégsem vagyok vak, hogy ne vegyem észre a jeleket. Jobban oda kellett volna figyelnünk az ösztönre. Ez így nem mehet tovább. Szövetséget kell kötnünk. A mienk már nem elég a közösségnek. A koruv közönség már szórakozik is rajtunk.

- Itt vannak köztünk. A szőke rabszolgahajcsár lesz az első áldozat. Szemét szajhát nevelt Corinne-ból.

- Sohasem értettem miért érzed őt a felelősségednek… Viszont Abbie az enyém. Tartozom neki. Le kell állnod.

- Rendben – mondta keményen. Jade-nek el kellett ismernie – az alkohollal töltött randevúija miatt – lemaradt Garret élete egyik legnehezebb szakaszáról.

Eközben a lány csak úgy állt ott – valami történt vele, amíg nem figyeltek rá. Légszomjjal küszködött. A kezét szorosan a torkához szorította és képtelen volt lélegezni.

- Mi történt? – kérdezte Garret, mintha Jade-nek tudnia kellett volna.

- Úgy néz ki, kapott egy adag teljesítménynövelőt a kis barátnődtől. A csini karmolásokon kívül.

Sóhajtott egyet.

- Nézd csak a kezét, tele van foltokkal.

- Mit csinálunk?

Jade vállat vont. Nagyon tanácstalan volt. Valamit azért mégis kellett mondania, mert Garret tőle várta a választ.

- Bevetünk engem.

I. rész/5

- Nem tudom. Nem emlékszem – rázta a fejét.

- Csak van valami…

Vállat vont.

- Hajszín, szemszín, magasság? Akármi?

- Barna… Talán. Este volt.

- Biztos mondott valamit – erősködött a fiú. Próbált valami kézzel foghatót előszedni az előző éjszakából. – Austin!

- Jade, állj le! Egyébként meg miért is érdekel egyáltalán? Egyértelmű, hogy mi történt – mondta. Jade tudta mire gondol.

Sokszor volt már vele, hogy másik ágyban ébredt egy vadidegen házban, mikor csak egy takaró volt rajta. Annyi különbség fedezhető csak fel, hogy akkor mindig feküdt mellette egy lány és ő volt az, aki otthagyta.

Tudta, mégsem érdekelte. Ideges volt.

- Mikor ment el? – próbált nyugalmat erőltetni magára.

- Mielőtt elkezdtél kiabálni – vigyorgott.

- És ezt eddig miért nem mondtad?! – már szabályosan ordított a fiú.

- Kérdezted?

Kirohant a házból. Nem lehet még messze, gondolta és határozott szándékkal elindult az egyik irányba, majd megtántorodott. Érzett valamit. Veszélyt. Nem volt kézzelfogható, de a fejében volt már a lány neve – ismeretlen volt számára -, de életében először éledt fel benne a védekező ösztön.

Megfordult és gyorsan elindult a másik irányba. Két sarkot tett meg hihetetlen sebességgel, mire beérte őket. Egy nagydarab fekete alak tornyosult a középmagas lány fölé, akiben Jade a megmentője hangjára ismert.

- … Tessék, ezt akartad nem? Most mire vársz?

A nagy darab előremozdult és rávetődött volna a lányra, ha az nem lép el egyet oldalra. Kecsesen mozgott, pedig látszott rajta, hogy nagyon fáradt és látszólag beteg. Tele volt sebekkel az arca és a karja.

- Garret te hülye! Ezt nem gondolhatod komolyan – szólt oda neki Jade ingerülten.

- Azt hiszed nem tudjuk lerendezni egymás között? – szólt vissza helyette a lány remegve a megfeszült idegektől. Tökéletes harmóniában volt, mint mindig. A teste és akarata egybeolvadt. Odafigyelt a fiúra, miközben a másik minden egyes hajszálnyi elmozdulását figyelemmel kísérte.

- Jade, ne avatkozz bele. Nem a te dolgod.

- Ez egy lány, Garret. Nem látod?

- Szerinted sokat számít ez a fajtánknál? – kérdezett vissza az.

Amint még jobban megnézte magának egyre jobban erősödött csak benne a védelmi ösztön. Az erős test és gyors reflexek mögött ott látta a megtörtséget és valahogy azt is megérezte, hogy nem volt könnyű napja a lánynak mielőtt segített volna neki.

Viszont ismerte a háttértörténetet, ami szerint Garret nem állt volna le, ha egyedül hagyja őket…

Corinne eltűnése után

- Ma mit csinálunk? – kérdezte egy hang, aminek a tulajdonosát túl jól ismerte.

- Azt tudom, én mit csinálok és azt is hogy te mit nem, Nalani.

- Nem vagy velem igazságos, Garret. Vagyok olyan jó, mint a nővéred.

- Elég! Őt ne keverd bele!

- Annyi idős, mint én. Miért nem keverném. Tudom, hogy miről van itt szó…

- Na, kíváncsi vagyok.

- A barátnődnek jó vagyok, de egy csapatba azért nem játszanál velem, persze.

Igazi szomorúság volt azokban a szemekben. Emberi szomorúság. Mégis az egyetlen, akitől nem irigyelte el a fiú a kiváltságot.

- Nalani, szeretlek. Csak arról van szó, hogy nem akarlak belekeverni a dolgaimba.

- Akkor sem veheted el tőlem az akaratom. Megyek. Veled, vagy nélküled.

- Jó.

Nagyon sajnálta a fiú, hogy ilyeneket mondott neki a lány. Nem gondolta volna, hogy az utóbbi akciói ennyire hatással lesznek a kapcsolatukra. Egy hónapja voltak együtt. Amikor a lány nem adta fel és igazán meggyőzte, hogy ne gyújtsa fel az iskolát. Azóta javulást mutatott ilyen téren.

Nem gyújtogat.

Nem rongál.

Nem tesz kárt senkiben.

Nem bántja egyéb módon sem az embereket.

Ez egy lista volt, amelyben megjelentek a dolgok amikre koncentrálni kellett.

’Amit kapsz visszaadod, de hasonló arányban – mondta mindig Nalani.’

Mégis hetenként megszegte őket, a nővérével együtt. Muszáj volt belerángatnia mindenbe, hogy őt se bántsák többé.

I. rész/4

Minden vörös volt. A fű, a korlát, a kabátom szegélye. A tulajdon kezem. Ha egy évvel ezelőtt történt volna a dolog, talán csak egy őrültségnek gondoltam volna az egészet. Semminek, ami minden pillanatban megtörténik velem, ha nem állok le.

Meredten bámultam a rikító színű külvilágot, majd a lányt, aki a földön feküdve nyöszörgött. Karmolásnyomok voltak az arcán és egykor fehér pólója is cafatokban lógott rajta. Alig volt eszméleténél.

A teste egy meder volt. Kezdete a forrásoknak, melyek a tengerbe áramlottak lassú tempóban. Csakhogy vér volt a víz helyett és hömpölygött lustán a környezet tengerébe.

Nem tudtam elszakítani a tekintetem a viharokat átélt test látványától. Ha ő fa volt, én a vihar.

Tönkretettem. Igen, én voltam.

Büszkének kellene lennem egy alávaló imeror lány láttán, aki miattam a földön hever. Mégsem érzem a diadalittas gyönyört. Nem kívánom befejezni azt, amit elkezdtem. Egyetlen dolog érdekel: el akarok tűnni innen. Csakazért sem mozdul a lábam.

Sem a szemem. De még a hallásom is fókuszál az apró hangokra. Érzem az ujjaimról távozó cseppeket.

- Van ott valaki? – kiáltja egy hang a lelátók mögül. Most. Muszáj rohannom.

Nem megy. Valamiért muszáj… Elvinnem innen.

Két hónappal ezelőtt

Elgondolkodva meredt maga elé a sötétben. Sokszor csinálta ezt mostanában, de mindig helytelennek érezte a fiúja ágyában a gondokat kettejük között.

- Corinne – szólította meg halkan Mitsauel.

- Tessék? – erőltette meg magát és végre ránézett a fiúra. Jóképű volt, mint mindig. Imeror létére teljesen kiegyensúlyozott. Nem volt túl meglepő, három hónapja jártak és semmi negatív dolog nem történt velük. Elhalványodott az ösztön, amely mások felkutatására ösztönözte őket.

Okos pár voltak. Mindenféle versenyeket nyertek együtt. Mitsuael a természettudományi tantárgyakat, Corinne a reált kedvelte jobban. Ő volt a legjobb matekos az osztályban. Vagy inkább a világon.

Minden délután elmentek egy kicsit az erdőbe sétálni és tanulmányozni a természetet. A nap huszonnégy órájából húszat együtt töltöttek.

- Te nem hallottad ezt a hangot?

- Nem… Milyen hangot?

- Csörömpölést.

- Biztosan a macska volt – mondta nyugtatóan a lány és megsimogatta a fiú kezét. Aludt is volna vissza, ha nem hallja most meg ő is. Halk hang volt, de határozottan hang.

Mitsauel gyorsan felült, majd lassan a lány is követte. – Most hallottad?

Corinne bólintott. – Hallottam. Tényleg nem úgy tűnik, mintha a macska lett volna – suttogta egyre idegesebben.

- Lemegyek, megnézem – mondta Mitsauel álmosan.

- Veled megyek.

Óvatosan osontak le a lépcsőn, mind a kettőjüknél egy-egy baseballütő volt Mitsauel készletéből. Nem sajnálta őket soha. Nagyon rossz volt a kapcsolata az apjával és még régen kapta tőle a viharvert ütőket, amit régen maga használt.

- Mi lesz, ha betörők azok…? Francba – mondta Corinne, amikor megbotlott egy kábelben. Túl sötét van itt, gondolta.

Mitsauel elkapta és megnyugtatta a lányt. – Akkor hívjuk a rendőröket. A konyhából jött a hang, ugye?

Corinne bólintott, majd rájött, hogy túl sötét van ahhoz hogy lássa a fiú és biztosította, hogy igaza van.

Csörgött a telefon.

- Hagyjad, felveszem – mondta Corinne. Egyáltalán nem furcsállta a kései hívást, mert a nővére eléggé felelőtlen volt néha és képtelenségekkel zargatja időnként.

- Bree?

- Corinne, ki kell jönnöd onnan – mondta sürgetően egy hang, ami határozottan nem Bree hangja volt.

- A házból? – kérdezte gyorsan Corinne. Okos lány volt, nem az a fajta aki rögtön azzal foglalkozik aki hívta, hanem az üzenettel. – Mitsauel hova mész? – kérdezte gyorsan a barátjától, de az nem válaszolt.

- Igen, a házból. Nem egyedül vagy?

- Nem, itt van a barátom.

- Ne hagyd, hogy elmenjen! Tartsd magad mellett!

- Mit kell csinálnunk?

- Csak jussatok ki a házból és gyertek Nidennbe.

Sóhajtott egyet, mintha gondterhelt lenne. A lány tudta, hol van a kisváros, oda járt iskolába. Mintha a fiú mély hangja is halványan ismerős lett volna… Felderengett benne egy veszélyes játékos képe.

- A legnagyobb kocsma a város szélén van. Ott megtaláltok. Garret Dane-t keressétek.

- Köszönöm.

- Semmiség. Siessetek!

Azzal letette.

- Mitsauel! Mitsauel! – suttogta egyre hangosabban, mert nem válaszolt a fiú és a sötétben sem látott semmit. Gondolkozott rajta, hogy lámpát kapcsol, de gyorsan elvetette. Tovább kereste a fiút. Nem talált senkit.

Most mit tegyek? Határozottan veszélyben vagyunk, ha valaki sürgetően felhív és távol tart minket a háztól. Vajon mi van itt? Ki vadászik ránk?

A szobában hirtelen megint zörgés hallatszott, majd felkapcsolódott a villany. Öt sötét alakot látott, ahogy egy vergődő embert vittek ki éppen az ajtón.
Teljesen ledermedt, nem tudott gondolkodni. Megrökönyödötten állt, majd felmérte a terepet. A szíve helyén egy üres lyukat érzett, amikor tudatosult benne, hogy elveszítette a barátját.

Túl sokan vannak, gondolta. Mit tehetett volna? Már késő volt.
Az egyik köpenyes hátranézett, egyenesen Corinne-ra. Nem szólt semmit, csak biccentett a fejével, hogy bukjon le. Szőke haja különböztette csak meg eddig a többiektől, de hamar kiderült, hogy Corinne tévedett, az igazi különbség nem abban nyilvánult meg leginkább.

- Vigyétek! – parancsolta egy másik, majd ő is észrevette a lányt. – Darren, menj!

A lány alig fogott fel valamit, csak azt, hogy a lába viszi előre. Úgy érezte, nagyon lassan fut, mint talán még életében soha és csak annyi előnye van, hogy ismeri a házat.

Az ajtóban érték utol, csak egy vörös villanást látott és már feküdt is a földön.

- Ha nem csinálsz semmi hülyeséget és azt mondod, amit én mondok neked, csak két hétig kínoznak.

A lány nem szólt semmit. Egyetlen dolog érdekelte, hogy mi van Mitsauellel. Hassal feküdt a földön, de amennyire csak tudott, körbenézett. Nem volt mellette senki más, csak rajta a Darren nevezetű szőke férfi.

Egyszerre megszűnt a nyomás a hátán. Két erős kar fogva tartotta. Corinne nagyon ideges volt. Ezernyi kérdés tolongott a fejében, de okosabb volt annál, minthogy feltegye. Nem számít semmit, hogy eddig segített. Mégiscsak azokhoz tartozik, akik elvitték Mitsauelt.

Ebben az időben Garret is megfordult egyszer-kétszer a fővárosban. Sokszor elhaladt a lakatlan ház mellett, melyet valaha imerorok laktak. Egy hét nem minden, még van remény, gondolta. Ahányszor csak erre járt: eszébe jutott a sürgető érzés, hogy telefonáljon és a lány a vonal túlsó végen is erősen beleégett a tudatába. Oda kellett volna mennem.

Még Nidennben lakott, mely egy kisebb település volt a főváros, Hargan mellett. Kis lakás volt az övék, a nevelőanyja hetente egyszer aludt otthon, nem volt ideje a fia társadalomproblémáival küszködni. Garret nagyon egyedül volt.

Ennek ellenére intelligens egyénként el tudta tölteni az idejét; legtöbbször az iskolán kívül. Az agy nem az unatkozáshoz, vagy a programokhoz kellett; a kihágáshoz. Lassan tönkretette az egész iskoláját, úgy hogy az őt kínozó társait keverte bajba. Ha játszani kellett, ő volt a bosszúállás nagymestere. Öt évébe került, hogy rájöjjön az állandó célpontból üldözővé válhat.

Mindig is kicsit szelíd külsőt öltött és igazából meglepődött, ha úgy volt. De amennyit kapott, azt kellőképpen visszaadta. Néha csönd támadt utána a folyosón, vagy csak akkor mondtak el róla mindent, ha már távolabb ment. Féltek tőle.

Neki ez volt a feszültség-levezetés.

Hangtalan hangok dübörögtek a fejemben. Inkább éreztem a csontjaimban, mintsem a fülemmel vettem volna tudomásul a céljukat. Jönnek. Nincs több időm.

Kiráncigáltak a börtönömből, be egy emberekkel teli terembe, ahol kísérletként tekintettek rám. Vizslattak, mintha… Egy vadállat lettem volna. Amit el kellett pusztítaniuk.

- Corinne Genova, bűnösnek ítéltetett a hargani legfőbb bíróság széke előtt. Fellebbezhet és egy hónap múlva újravizsgáljuk a bűnbeli részesség mértékét. Addig jogában áll hallgatni, bármit amit mond, felhasználhatjuk ön ellen.

Éles koppanás hallatszott.

- A büntetését letölti eddigi életterében, Darren Cornwall fennhatósága alatt.

Két hete érkezett meg a lány ismét az iskolába. Furcsa volt. Még furcsább, mint a legutolsó időkben. Garret meg akarta szólítani, de látta hogy az kerüli. Tehát felismerte.

Próbált jobban utánajárni a dolognak, de nem talált semmit. Egyetlen dolog volt, amit észrevett: egy vakítóan szőke hajú fiatal férfit, aki sokfelé kísérgette a lányt.

Napjainkban

- Corinne, tudod, hogy előlem nem tudod eltűntetni a dolgokat – mondta higgadtan a szőke férfi. – Mit csináltál?

Az nem válaszolt semmit, csak vonszolta tovább a gyenge életjelenségeket mutató lányt. Alig bírta megtartani, de muszáj volt neki, mert amint elengedi – úgy érezte a lány vére megszáradt volna a kezén. Soha sem tudta volna lemosni a gyilkosságot.

- Corinne, az Isten szerelmére! Engedd el! – parancsolta a férfi.

A lány szeme majdnem könnybe lábadt, úgy küszködött. Próbált nem reagálni a férfi erős kezeire, ahogyan tépik ki az áldozatát a kezei közül.

- Nem! – sikította. – Hagyd békén!

Elkezdtek birkózni, aminek az lett a vége, hogy a focipálya már amúgy is vérvörössé vált talaja helyenként felszakadozott és tönkrement.

A lány bele se gondolt, hogy amikor két órával ezelőtt idejöttek, még barátsággal hitegette a másikat. És magát is.

Végül feladta. Mit tehetett volna? Fáradt volt és szomorú. Lelki roncs. Eszméletlenül hanyatlott előre a feje és hagyta, hogy a férfi oldja meg a rendezetlen ügyeit.

I. rész/3

Jade érezte az igazságtalanságot minden egyes nap, amikor felkelt. A tükörbe nézett és a vonzó külsőn kívül másságot látott. Bár a világukban ez szubjektív fogalom.

A fiú még fél percig meredt a tükörképére, majd dühösen elfordult. Már két napja nem ivott. Az utolsó külvilággal való érintkezése az előző napi iskolára korlátozódott. Onnan is rögtön hazasétált. Egészen normálisan érezte magát – már amennyire egy imeror így tehet. Talán túl normálisnak is.

Magára kapkodott egy-két ruhadarabot és elkezdte összerakosgatni az aznapi programját. Nem tervezett túl hosszú távra. Úgy döntött, ezt a napot is ugyanúgy el akarja majd felejteni, mint az összes többit. Kilépett a nagy ház ajtaján.

A napsütés egyre csak erősödött. A kinti járda kegyetlenül világosan tükrözte vissza a napsugarakat, melyek megtalálták a pontos szöget, hogy az ember szemébe világítsanak, fájdalmat okozva – igaz nem kibírhatatlant, de kellemetlen, bosszantó tényként közölve a halandó szemekkel a sajnálatos tényeket. Hogy becsaphatóak. Halandók.

A harmadik utcán is túljutott, amely a kocsmához vezetett, de nem fordult vissza. Szüksége volt még egy kis időre, mielőtt emberek közé menne.

Három kört tett, majd végre elindult a megfelelő irányba, ami kezdetektől fogva a szándékában állt. Időközben elkezdett fájni a feje, visszatért az ösztön.

- Jade? – kérdezte a bárpultnál a kiszolgáló. – A szokásos adag? – majd számítóan elmosolyodott. – Vagy több?

- Adj egy duplát, Violet! – mondta gondterhelten. A hatodik kör után még mindig azon tűnődött, valaha véget tud-e vetni a fájdalomnak.

Végül annyiban hagyta a dolgot és felhívta a bátyját, hogy vigye haza. Utálta, amikor szívességet kellett kérnie, de ez most nem állította meg.

Próbálta tettekbe önteni az elképzelését, hogy hazajut és tévénézés közben majd elalszik. Miután felhajtotta a maradék vodkát és kellemesen zsongani kezdett a feje, nem gondolva a másnaposságra, kioldalgott a kocsmából és köszönés nélkül kivetette magát a tömött utcára.

Annyira zsúfolt volt a kocsma húsz méteres körzete, hogy Jade meglepődött. Nem tudta hova tenni a dolgot, de hát eléggé leitta magát ahhoz, hogy annyiban hagyja. Lerogyott a járdaszegélyre és egyre nehezedő fejét lehajtotta a kezébe.

Valaha vége lesz ennek? Jobb lehet egyáltalán?, gondolta keserűen.

Ez volt az utolsó értelmes gondolata, mielőtt minden összefolyt volna előtte és el nem vitte az álom.

- Hé! Kelj fel! – először csak hangyacsípésként érezte a pofonokat, melyeket egy női hang tulajdonosa ajándékozott neki szabályos ütemben.

Egy kis mozdulat volt, de határozottan sikerült megmozdítania a szemét. Nem sok, de már így is több volt, amit igazán elvárhatott tőle az a nő. Különben is a saját életéről volt szó az Isten szerelmére! Senkinek semmi köze hozzá.

Egyre jobban hasogatott a feje. Másféle fájdalom volt, mint amit az alkohol előtt érzett – meg tudta különböztetni a kettőt. A mostanit jobban szerette. Sokkal jobban. Nem tudta, mi lett volna vele az ilyesfajta fájdalom nélkül. Talán már régóta egy agymosott imeror-osztag rabjaként élne, akik boldogok a saját fájdalmuk nélkül és elégedettek az életükkel.

Egyre gyorsult az ütem és egyre erősebben érezte Jade a pofonokat. Már az éles csattanásokat is ki tudta venni, ahogy a kéz egyre csak távolodott és visszatalált az arcához.

Halk nyögés hagyta el a száját, majd kinyitotta a szemét. Homályosan látott csak, de ez is több volt, mint amire számíthatott.

- Hol laksz? – kérdezte türelmetlenül a nő.

Jade szólásra nyitotta a száját, de mire megszólalhatott volna, a másik már az összes zsebét kiürítette.

- Nincsenek irataid… Hajléktalan vagy? Mindenesetre itt nem halhatsz meg a járda közepén – mondta keményen.

- Mit akarsz? – kérdezte Jade, amint megtalálta a szavakat. Szaporán pislogott és nagy nehezen ki tudott venni egy sziluettet, egy éledező város előtt. Mindig ilyenkor élénkült fel az egész hely, sötétben.

- Segíteni – mondta fáradtan a másik. – Nem tudom hány órája lehetsz itt, de nem szabadna. Tudom, hogy… Szóval egy iskolába járunk – nyögte ki végül.

- Hagyjál – mondta Jade nem túl meggyőzően. Csakis arra próbált koncentrálni, hogy visszatérjen az eredeti látása – nem sok sikerrel.

- Részeg vagy – mintha Jade ezt nem tudta volna… - Hazaviszlek, rendben? – nem kérdésként hangzott, csak az udvariasság miatt gondolta hozzá a kérdőjelet. Túl gyakorlatias volt számára a ’nagy megmentő.’

- Van fuvarom.

- Eléggé késhet. Jared Reese, mi? Nagyfiú, de mégis kisfiú. Tudsz olvasni?

- Mi van? – hangzik a kevésbé udvarias kérdés.

- Tudod kezelni a telefonodat? – kérdezte a nő gúnyosan.

Nem válaszolt.

- Jó. Mindegy. Én vagyok a fuvarod. Akár tetszik, akár nem.

Röpke tíz óra múlva hatszor jobban fájt a feje, mint előző nap. Nem emlékezett semmire. Egyáltalán. Úgy saccolta hét körül érhetett haza, bár azt nem tudta hogyan. Aztán elhúzta magát valahogyan az ágyig… De nem is az ágyban feküdt!

- Austin! – ordított egy nagyot.

Mély nevetés hangozott az ajtó felől.

- Na mi van, a csaj rájött, hogy találhat jobbat is és elhúzott? – viccelődött.

- Milyen csaj?! És miért fekszem a földön?

- Okostojás. Mert leestél. Honnan kéne tudnom? Az viszont érdekel, hogy az első csaj, akit hazahoztál – aki hazahozott, lényegtelen -, miért hagyott itt az éjszaka közepén? Talán tényleg kifogtál egy értelmeset. Igen, ez lehet az oka.

- Beszéltél vele? – kérdezte Jade dühösen, bár maga sem tudta miért volt dühös. Egy lány miatt? Esélytelen. De mégis… Miért?!

- Egy-két szót. Jófej volt, értelmes, szexi. Nem megszokott tőled.

- Várj, mondd el az egészet!

- Hé, nyugi van. Komolyan nem emlékszel semmire? Eddig irigyeltelek, hogy ilyen jó csajjal voltál tegnap, de haver… Ez kész… - röhögött.

- Mit mondott neked?

- Nem beszéltünk sokat…

- Várj! A nevét csak tudod. Hogy hívták…?

I. rész/2

- Abbie McCulley – mutatkozott be a portásnak harmadszorra, nyugodtan, majd elővett a táskájából egy cetlit és ráírta a nevét.

- Jól van – mondta az öregember szaggatottan. – Menjél csak!

Mire Abbie bólintott és fáradtan nyugtázta, hogy a portás még mindig nem tudja a nevét, talán el se olvasta, csak bizonyára elege lett a céltalan magyarázásból és a nagyothallásából, így beengedte.

Hát, nagyon alaposak ebben az iskolában…, gondolta Abbie szarkasztikusan és elindult egy irányba, amerre sejtette, hogy a termek lesznek. Majd beleütközött valakibe.

Egészen biztos volt benne, hogy direkt csinálta az illető, mert miután eltolta magától, meredten szemügyre vette. Fekete bőrű volt és igen jóképű, bár Abbie-t ez mindig hidegen hagyta.

Haragot fedezett fel a szemében.

Abbie nem értette a fiút, miért ilyen ostoba, hogy így nekimegy, de aztán annyiban hagyta. Nem fog foglalkozni vele. Nem fog foglalkozni semmi olyan zavaró tényezővel, mint egy ember. Hidegen hagyja a dolog.

Abbie nem szólalt meg, csak elindult tovább, hogy minél kevesebb idő alatt beérjen a termekbe.

- Hé! – szólt rá fiú, mire fáradtan megállt. Ki volt készülve a portással való beszélgetésétől és csak be akart érni órára.

- Te is olyan vagy, amilyen én – mondta a fiú indulatosan.

A lány felhúzta a szemöldökét. Ezt persze a fiú nem láthatta, hiszen háttal állt neki.

- Csak annyi, hogy maradj távol tőlem – mondta fenyegetően. – Ha már egy iskolában leszünk, gondoltam figyelmeztetlek.

- Szerintem eddig nem vetted észre – szólalt meg a lány először azóta, hogy találkoztak és megfordult. -, hogy kettőnk közül te vagy az, aki áltatja magát. De jó, ha velem ilyen szívós vagy… Szükséged is lesz rá – hidegen mondta ki a szavakat, de közben az agya már kattogott. Mérlegelte a lehetséges reakcióit a fiúnak. Még arra is gondolt, hogy esetleg tényleg összeverekszenek.

Nagyon abszurd gondolat volt, de nem félt tőle egy kicsit sem, sőt! Adrenalin buzgott fel Abbie-ben a gondolatra, hogy összetűzésbe keveredjen a fiúval.

De az csak állt ott, dühösen meredt a lányra. Kis meglepettség látszódott az arcán, de ezen kívül csak a felindultság kapott helyet. Ezzel szemben Abbie arca kifejezéstelen maradt. Percekig néztek farkasszemet egymással, ha csak az egyik is megszólalt volna, a másik nekimegy.

Fontos, kimondatlan szerepet játszott az imeror társadalomban a hierarchia. Egyikük sem ismerte volna el, de az a pillanat csak a hatalomról szólt. Mind a kettő azt akarta. Mert ha az egyikük meghátrál, a másik rendelkezik fölötte.

Nem látták egymást igazán. Csak a külsőségeket. Mérlegeltek, hogyan lenne igazán esélyük nyerni. Csak ez számított.

A lány már egyáltalán nem tűnt olyan törékenynek, mint ahogy az emberek elsőre gondolni szokták róla. A harc istennőjévé vált. Erős volt, ravasz és gyönyörű. Félelmetes, cseppet sem emberi.

A fiú sem volt túlságosan sajnálatra méltó. Robosztus, gondolkodásra képtelen állat vált belőle. Bármelyik pillanatban képes lett volna ugrani. Már nem volt saját maga.

Ebben a világban a nemek eltörlődtek. Nem számított előnynek, ha valaki fiú, vagy lány. Igazán egyenlő eséllyel indult mind a kettő.

Kezdődhetett a versenyfutás. Veszélyes játék volt ez, ami rossz kezekbe került, rossz időben. Egy iskola folyosóján, ahol emberek is lehettek volna…

Kivágódott az öltöző ajtaja. Egy félmeztelen fiú sétált ki rajta lassan. Áthaladt kettejük között, rájuk se nézve. Nem volt nagy show, de elég volt a két félnek, hogy újra magára találjon. A lány gyorsan elsuhant ellenfele mellett, rá se hederítve, mintha csak egy ismeretlen idegen lett volna.

Nem történhet meg még egyszer, gondolta komolyan. Alig merte elhinni, hogy ezt tette az imént. Eddig életében csak egyszer történt meg vele, régen. Nagyon régen.

Nem, nem fog rá gondolni! Az nem ő volt. Az a fiú egy teljesen más ember volt, egy másik életből. Nincs párhuzam. Semmi ismerőset nem talált rajta. Nem találhat. Életében nem látta még…

Egyetlen dolog égett bele mélyen az elméjébe, még a kényszeres felejtés fátylán keresztül is: a hangja. Az ragadt csak meg a fejében, semmi más.

Túl régen volt ahhoz, hogy minden pillanatát fel tudja idézni. Valami akadályozta az emlékeit. Valami, amit nem értett. De annyit biztosan tudott, hogy a fiú, aki elhaladt előtte Jared Reede volt. Elsétált mellette anélkül, hogy tudott is volna arról, hogy mi zajlott éppen. Vagy csak jól leplezte.

Nem bírta tovább, lerogyott a tornaterem mellé a földre. Szaggatottan lélegzett, összefüggéstelen gondolatok kavarogtak a fejében. Remegett a keze.

Nem akart a történtekre gondolni, de egyszerűen nem tudta megállítani a képeket. A srác kemény vállát, ahogy nekiütközött. A szavakat, amiket, mintha nem is neki mondott volna: egy másik embernek, egy másik életből. És a dühvel vegyes meglepettséget, miután megszólalt. Tehát ő is felismerte.

~~~

Tíz percet kapott, hogy összeszedje magát, mivel a csengőt nem érdekelte Abbie gyengesége. Kegyetlen pontossággal harsant a csendbe és a lánynak éppen csak annyi ideje maradt, hogy besurranjon egy mosdóba, ahol aztán magára zárja az egyik fülkét.

Szerencséjére épp egy női mosdót választott, így elég volt csak azzal szembenéznie, hogy kicsoda ő, hogy került a suliba, egyáltalán ide jár-e…

- Carly, ne sírj! – szólalt meg egy hang gyengéden. Hallatszódott, hogy a tulajdonosa tényleg kétségbe van esve a szipogó hangoké miatt. – Inkább meséld el, mi történt!

De nem kapott választ. Egyre csak hangosodott a sírás.

- Nem láthatnak így meg – kapott észbe az aggódó fél. – Gyere gyorsan, bemegyünk.

Fél perc telt el. Abbie hallotta, amint megpróbálják kinyitni az ajtaját. Majd egy káromkodást. – Ki van ott? – kérdezte ellenszenvesen a lány.

- Ez egy női mosdó. Úgy tudtam engedély nélkül lehet használni – hangzott a hideg felelet.

- Ha valakinek be mersz számolni arról, amit az előbb hallottál… - fenyegetőzött magas hangon az idegen.

- Kérlek – Abbie kezdett ideges lenni. Nem bírta tovább, kirontott a mosdóból és egyenesen az igazgatóhoz ment.

~~~

- Jó napot! – köszönt Abbie fél óra múlva a tanárnak, miután elszenvedett egy felettébb kínos beszélgetést az igazgatóval, a korábban jövését illetően. Próbált minél illedelmesebb és tisztelettudóbb lenni, miközben egy hajszálon függött az, hogy kiboruljon, megint.

- Maga kedves? Mi járatban?

- Az új osztályomat keresem. 11/d – idézte fel a korábbi beszélgetésből. Gondolatban még egyszer ellenőrizte az útvonalat és konstatálta, hogy nem rontotta el.

- Jaj, maga az új tanítványom. Emlékszem. Abbie McCulley, igaz?

A lány kelletlenül bólintott. Nem akarta már ezt a napot, mégis kötelezettségének érezte hogy befejezze amit elkezdett.

A tanár cseppet sem volt szimpatikus Abbie számára, túl ártatlan volt és tudatlan. Semmi komoly dologban nem tudta volna elképzelni ezt a szelíd, nyájas embert. Már most érezte, hogy nem fogja végig bírni az órát, hacsak…

Igen, kell egy ismerős neki.

- Jól van, kedves. Üljön csak le Corinne mellé! – utasította a tanár.

Abbie vállat vont, majd levágta magát az utolsó padba, az ablak mellé.

- Mindig ilyen unalmasak az órák? – kérdezte egy perc után. Ki se pakolta a cuccait.

- Ez költői kérdés volt? – kérdezte nyúzott arccal a másik.

- Abbie McCulley – mutatkozott be a lány.

- Corinne Genova – biccentett. – Örvendek, teljesen igazad van… Kivéve a lyukasakat – grimaszolt, majd elmosolyodott.

- Dettó. Megőrülnék egy plázacica mellett – biccentettem az előttünk ülő Anonymka felé aki még mindig Carly-cicát vigasztalta.

- Detty és Carly?

– Volt hozzájuk szerencsém.

- Egészségedre – bólintott. – Csinálhatnának róluk egy filmet ’Ahol a pletykák születnek’ címmel.

- Gondolom magukról nem pletykálnak.

- Azt senki…

Abbie berágott Anonymkára – Dettyre. Úgy döntött, ez a nap már így is eléggé kikészítette, miért ne szórakozzon?

- Pedig elég szépen felültették a kiscsajt ma.

Corinne megvonta a vállát. – Várható volt Jade-től. Soha nem tart egy kapcsolata napoknál tovább.

- Várj. Jade… Jared Reese?

Corinne bólintott.

- Ismered?

- Nem, csak hallottam róla – mondta Abbie határozottan.

- Na, akkor gondolom nem örülsz neki, hogy téged néz.

Abbie nem tudott megszólalni. Próbálta szabályosan venni a levegőt. Csak remélhette, hogy kibírja óra végéig és nem borul ki. Eszébe jutottak az előző óra alatt történtek és sürgette az érzés, hogy ki kell jutnia a teremből minél hamarabb. Ideges volt, hogy valaki ugyanúgy tudja, mi történt ott, az öltöző előtt.

- Van kedved meglógni innen? – csak egy hirtelen ötlet volt, de Abbie egyre biztosabb volt benne, hogy nem bírja tovább.

Erre a kérdésre Corinne egyáltalán nem számított. – Hogyan?

Magát Abbie-t is túlságosan csábította a gondolat és úgy tűnt, a józan esze aznap másodszor hagyja magára.

- Nem érdekel. Csak jussunk ki - mondta.

- Egy perc – mondta a másik és gyakorlott mozdulattal egy papírgalacsint vágott az előttünk lévőhöz. Az nem úgy reagált, ahogy bárki gondolta volna, hanem egy gyors hátranézés után eldobott öt másikat, különböző irányokba.

Fél perc múlva galacsinok ezrei röpködtek a teremben. Corinne és Abbie ezt a pillanatot választotta a menekülésre.

~~~

- Na, hogy tetszik? – kérdezte Abbie Corinne-tól.

- A szabadságérzet? Király.

- Úgy gondolom, egész jóban leszünk… - mosolygott Abbie és elkezdett rugdosni egy fűcsomót. -, ha elárulod hogyan is volt az a dolog a teremben.

- Régi történet. Olyan, ahol megszűnik a határ a plázacica és a… szóval köztem. Semmi különös, csajszövetség. Sok mindenről szól.

- Például?

- Pénteki bulik, falazás a másiknak amikor lógni akar… Nem kell feltétlenül jóban lenni velük hozzá – vonta meg a vállát.

- Nem hangzik rosszul. Na, merre menjünk? 

- Gőzöm sincs, merre akarsz?

- Nem tudom, de gyorsan tűnjünk el innen – mutatott Abbie az ajtó felé. Minden akaraterejére szüksége volt a nyugton maradáshoz. Nem akart megint összetűzésbe kerülni az ismerős-ismeretlen sráccal. Most nem. Még nem. – Figyelj, ez most tényleg fontos. Ne kérdezz semmit, csak fuss!

Corinne bólintott és eszeveszett tempóban kezdett el rohanni valamerre. Abbie követte és nagy megkönnyebbülésére látta, hogy a fiú nem vette észre őket.

Fél perc alatt értek kellő távolságra a helyszíntől. Egyikük sem lihegett, pedig elég gyorsan futottak. Gyanúsan gyorsan. Persze, senki sem vette ezt észre rajtuk kívül.

Abbie mély levegőt vett és kifújta. Odalépett Corinne-hoz és a szemébe nézett. Meg akarta köszönni, hogy nem kérdezte meg a baját és hogy megértette, amiért olyan gyorsan el kellett hagyniuk az iskola udvarát, de lefagyott.

Aznap másodszorra érezte meg a fogás elvesztését magán. Benne égett a tudat, az érzés, mivel kismilliószor újrajátszotta már magában.

Próbált mély levegőt venni és lerázni magáról, de gyenge próbálkozás volt. Egyetlen dolgot tudott kinyögni, mielőtt teljesen elveszítette volna azt, amiről azt hitte, hogy az igán ő. – Miért nem mondtad…?! – mire Corinne gúnyosan elmosolyodott és rávetette magát.