I. rész/3

Jade érezte az igazságtalanságot minden egyes nap, amikor felkelt. A tükörbe nézett és a vonzó külsőn kívül másságot látott. Bár a világukban ez szubjektív fogalom.

A fiú még fél percig meredt a tükörképére, majd dühösen elfordult. Már két napja nem ivott. Az utolsó külvilággal való érintkezése az előző napi iskolára korlátozódott. Onnan is rögtön hazasétált. Egészen normálisan érezte magát – már amennyire egy imeror így tehet. Talán túl normálisnak is.

Magára kapkodott egy-két ruhadarabot és elkezdte összerakosgatni az aznapi programját. Nem tervezett túl hosszú távra. Úgy döntött, ezt a napot is ugyanúgy el akarja majd felejteni, mint az összes többit. Kilépett a nagy ház ajtaján.

A napsütés egyre csak erősödött. A kinti járda kegyetlenül világosan tükrözte vissza a napsugarakat, melyek megtalálták a pontos szöget, hogy az ember szemébe világítsanak, fájdalmat okozva – igaz nem kibírhatatlant, de kellemetlen, bosszantó tényként közölve a halandó szemekkel a sajnálatos tényeket. Hogy becsaphatóak. Halandók.

A harmadik utcán is túljutott, amely a kocsmához vezetett, de nem fordult vissza. Szüksége volt még egy kis időre, mielőtt emberek közé menne.

Három kört tett, majd végre elindult a megfelelő irányba, ami kezdetektől fogva a szándékában állt. Időközben elkezdett fájni a feje, visszatért az ösztön.

- Jade? – kérdezte a bárpultnál a kiszolgáló. – A szokásos adag? – majd számítóan elmosolyodott. – Vagy több?

- Adj egy duplát, Violet! – mondta gondterhelten. A hatodik kör után még mindig azon tűnődött, valaha véget tud-e vetni a fájdalomnak.

Végül annyiban hagyta a dolgot és felhívta a bátyját, hogy vigye haza. Utálta, amikor szívességet kellett kérnie, de ez most nem állította meg.

Próbálta tettekbe önteni az elképzelését, hogy hazajut és tévénézés közben majd elalszik. Miután felhajtotta a maradék vodkát és kellemesen zsongani kezdett a feje, nem gondolva a másnaposságra, kioldalgott a kocsmából és köszönés nélkül kivetette magát a tömött utcára.

Annyira zsúfolt volt a kocsma húsz méteres körzete, hogy Jade meglepődött. Nem tudta hova tenni a dolgot, de hát eléggé leitta magát ahhoz, hogy annyiban hagyja. Lerogyott a járdaszegélyre és egyre nehezedő fejét lehajtotta a kezébe.

Valaha vége lesz ennek? Jobb lehet egyáltalán?, gondolta keserűen.

Ez volt az utolsó értelmes gondolata, mielőtt minden összefolyt volna előtte és el nem vitte az álom.

- Hé! Kelj fel! – először csak hangyacsípésként érezte a pofonokat, melyeket egy női hang tulajdonosa ajándékozott neki szabályos ütemben.

Egy kis mozdulat volt, de határozottan sikerült megmozdítania a szemét. Nem sok, de már így is több volt, amit igazán elvárhatott tőle az a nő. Különben is a saját életéről volt szó az Isten szerelmére! Senkinek semmi köze hozzá.

Egyre jobban hasogatott a feje. Másféle fájdalom volt, mint amit az alkohol előtt érzett – meg tudta különböztetni a kettőt. A mostanit jobban szerette. Sokkal jobban. Nem tudta, mi lett volna vele az ilyesfajta fájdalom nélkül. Talán már régóta egy agymosott imeror-osztag rabjaként élne, akik boldogok a saját fájdalmuk nélkül és elégedettek az életükkel.

Egyre gyorsult az ütem és egyre erősebben érezte Jade a pofonokat. Már az éles csattanásokat is ki tudta venni, ahogy a kéz egyre csak távolodott és visszatalált az arcához.

Halk nyögés hagyta el a száját, majd kinyitotta a szemét. Homályosan látott csak, de ez is több volt, mint amire számíthatott.

- Hol laksz? – kérdezte türelmetlenül a nő.

Jade szólásra nyitotta a száját, de mire megszólalhatott volna, a másik már az összes zsebét kiürítette.

- Nincsenek irataid… Hajléktalan vagy? Mindenesetre itt nem halhatsz meg a járda közepén – mondta keményen.

- Mit akarsz? – kérdezte Jade, amint megtalálta a szavakat. Szaporán pislogott és nagy nehezen ki tudott venni egy sziluettet, egy éledező város előtt. Mindig ilyenkor élénkült fel az egész hely, sötétben.

- Segíteni – mondta fáradtan a másik. – Nem tudom hány órája lehetsz itt, de nem szabadna. Tudom, hogy… Szóval egy iskolába járunk – nyögte ki végül.

- Hagyjál – mondta Jade nem túl meggyőzően. Csakis arra próbált koncentrálni, hogy visszatérjen az eredeti látása – nem sok sikerrel.

- Részeg vagy – mintha Jade ezt nem tudta volna… - Hazaviszlek, rendben? – nem kérdésként hangzott, csak az udvariasság miatt gondolta hozzá a kérdőjelet. Túl gyakorlatias volt számára a ’nagy megmentő.’

- Van fuvarom.

- Eléggé késhet. Jared Reese, mi? Nagyfiú, de mégis kisfiú. Tudsz olvasni?

- Mi van? – hangzik a kevésbé udvarias kérdés.

- Tudod kezelni a telefonodat? – kérdezte a nő gúnyosan.

Nem válaszolt.

- Jó. Mindegy. Én vagyok a fuvarod. Akár tetszik, akár nem.

Röpke tíz óra múlva hatszor jobban fájt a feje, mint előző nap. Nem emlékezett semmire. Egyáltalán. Úgy saccolta hét körül érhetett haza, bár azt nem tudta hogyan. Aztán elhúzta magát valahogyan az ágyig… De nem is az ágyban feküdt!

- Austin! – ordított egy nagyot.

Mély nevetés hangozott az ajtó felől.

- Na mi van, a csaj rájött, hogy találhat jobbat is és elhúzott? – viccelődött.

- Milyen csaj?! És miért fekszem a földön?

- Okostojás. Mert leestél. Honnan kéne tudnom? Az viszont érdekel, hogy az első csaj, akit hazahoztál – aki hazahozott, lényegtelen -, miért hagyott itt az éjszaka közepén? Talán tényleg kifogtál egy értelmeset. Igen, ez lehet az oka.

- Beszéltél vele? – kérdezte Jade dühösen, bár maga sem tudta miért volt dühös. Egy lány miatt? Esélytelen. De mégis… Miért?!

- Egy-két szót. Jófej volt, értelmes, szexi. Nem megszokott tőled.

- Várj, mondd el az egészet!

- Hé, nyugi van. Komolyan nem emlékszel semmire? Eddig irigyeltelek, hogy ilyen jó csajjal voltál tegnap, de haver… Ez kész… - röhögött.

- Mit mondott neked?

- Nem beszéltünk sokat…

- Várj! A nevét csak tudod. Hogy hívták…?