I. rész/4

Minden vörös volt. A fű, a korlát, a kabátom szegélye. A tulajdon kezem. Ha egy évvel ezelőtt történt volna a dolog, talán csak egy őrültségnek gondoltam volna az egészet. Semminek, ami minden pillanatban megtörténik velem, ha nem állok le.

Meredten bámultam a rikító színű külvilágot, majd a lányt, aki a földön feküdve nyöszörgött. Karmolásnyomok voltak az arcán és egykor fehér pólója is cafatokban lógott rajta. Alig volt eszméleténél.

A teste egy meder volt. Kezdete a forrásoknak, melyek a tengerbe áramlottak lassú tempóban. Csakhogy vér volt a víz helyett és hömpölygött lustán a környezet tengerébe.

Nem tudtam elszakítani a tekintetem a viharokat átélt test látványától. Ha ő fa volt, én a vihar.

Tönkretettem. Igen, én voltam.

Büszkének kellene lennem egy alávaló imeror lány láttán, aki miattam a földön hever. Mégsem érzem a diadalittas gyönyört. Nem kívánom befejezni azt, amit elkezdtem. Egyetlen dolog érdekel: el akarok tűnni innen. Csakazért sem mozdul a lábam.

Sem a szemem. De még a hallásom is fókuszál az apró hangokra. Érzem az ujjaimról távozó cseppeket.

- Van ott valaki? – kiáltja egy hang a lelátók mögül. Most. Muszáj rohannom.

Nem megy. Valamiért muszáj… Elvinnem innen.

Két hónappal ezelőtt

Elgondolkodva meredt maga elé a sötétben. Sokszor csinálta ezt mostanában, de mindig helytelennek érezte a fiúja ágyában a gondokat kettejük között.

- Corinne – szólította meg halkan Mitsauel.

- Tessék? – erőltette meg magát és végre ránézett a fiúra. Jóképű volt, mint mindig. Imeror létére teljesen kiegyensúlyozott. Nem volt túl meglepő, három hónapja jártak és semmi negatív dolog nem történt velük. Elhalványodott az ösztön, amely mások felkutatására ösztönözte őket.

Okos pár voltak. Mindenféle versenyeket nyertek együtt. Mitsuael a természettudományi tantárgyakat, Corinne a reált kedvelte jobban. Ő volt a legjobb matekos az osztályban. Vagy inkább a világon.

Minden délután elmentek egy kicsit az erdőbe sétálni és tanulmányozni a természetet. A nap huszonnégy órájából húszat együtt töltöttek.

- Te nem hallottad ezt a hangot?

- Nem… Milyen hangot?

- Csörömpölést.

- Biztosan a macska volt – mondta nyugtatóan a lány és megsimogatta a fiú kezét. Aludt is volna vissza, ha nem hallja most meg ő is. Halk hang volt, de határozottan hang.

Mitsauel gyorsan felült, majd lassan a lány is követte. – Most hallottad?

Corinne bólintott. – Hallottam. Tényleg nem úgy tűnik, mintha a macska lett volna – suttogta egyre idegesebben.

- Lemegyek, megnézem – mondta Mitsauel álmosan.

- Veled megyek.

Óvatosan osontak le a lépcsőn, mind a kettőjüknél egy-egy baseballütő volt Mitsauel készletéből. Nem sajnálta őket soha. Nagyon rossz volt a kapcsolata az apjával és még régen kapta tőle a viharvert ütőket, amit régen maga használt.

- Mi lesz, ha betörők azok…? Francba – mondta Corinne, amikor megbotlott egy kábelben. Túl sötét van itt, gondolta.

Mitsauel elkapta és megnyugtatta a lányt. – Akkor hívjuk a rendőröket. A konyhából jött a hang, ugye?

Corinne bólintott, majd rájött, hogy túl sötét van ahhoz hogy lássa a fiú és biztosította, hogy igaza van.

Csörgött a telefon.

- Hagyjad, felveszem – mondta Corinne. Egyáltalán nem furcsállta a kései hívást, mert a nővére eléggé felelőtlen volt néha és képtelenségekkel zargatja időnként.

- Bree?

- Corinne, ki kell jönnöd onnan – mondta sürgetően egy hang, ami határozottan nem Bree hangja volt.

- A házból? – kérdezte gyorsan Corinne. Okos lány volt, nem az a fajta aki rögtön azzal foglalkozik aki hívta, hanem az üzenettel. – Mitsauel hova mész? – kérdezte gyorsan a barátjától, de az nem válaszolt.

- Igen, a házból. Nem egyedül vagy?

- Nem, itt van a barátom.

- Ne hagyd, hogy elmenjen! Tartsd magad mellett!

- Mit kell csinálnunk?

- Csak jussatok ki a házból és gyertek Nidennbe.

Sóhajtott egyet, mintha gondterhelt lenne. A lány tudta, hol van a kisváros, oda járt iskolába. Mintha a fiú mély hangja is halványan ismerős lett volna… Felderengett benne egy veszélyes játékos képe.

- A legnagyobb kocsma a város szélén van. Ott megtaláltok. Garret Dane-t keressétek.

- Köszönöm.

- Semmiség. Siessetek!

Azzal letette.

- Mitsauel! Mitsauel! – suttogta egyre hangosabban, mert nem válaszolt a fiú és a sötétben sem látott semmit. Gondolkozott rajta, hogy lámpát kapcsol, de gyorsan elvetette. Tovább kereste a fiút. Nem talált senkit.

Most mit tegyek? Határozottan veszélyben vagyunk, ha valaki sürgetően felhív és távol tart minket a háztól. Vajon mi van itt? Ki vadászik ránk?

A szobában hirtelen megint zörgés hallatszott, majd felkapcsolódott a villany. Öt sötét alakot látott, ahogy egy vergődő embert vittek ki éppen az ajtón.
Teljesen ledermedt, nem tudott gondolkodni. Megrökönyödötten állt, majd felmérte a terepet. A szíve helyén egy üres lyukat érzett, amikor tudatosult benne, hogy elveszítette a barátját.

Túl sokan vannak, gondolta. Mit tehetett volna? Már késő volt.
Az egyik köpenyes hátranézett, egyenesen Corinne-ra. Nem szólt semmit, csak biccentett a fejével, hogy bukjon le. Szőke haja különböztette csak meg eddig a többiektől, de hamar kiderült, hogy Corinne tévedett, az igazi különbség nem abban nyilvánult meg leginkább.

- Vigyétek! – parancsolta egy másik, majd ő is észrevette a lányt. – Darren, menj!

A lány alig fogott fel valamit, csak azt, hogy a lába viszi előre. Úgy érezte, nagyon lassan fut, mint talán még életében soha és csak annyi előnye van, hogy ismeri a házat.

Az ajtóban érték utol, csak egy vörös villanást látott és már feküdt is a földön.

- Ha nem csinálsz semmi hülyeséget és azt mondod, amit én mondok neked, csak két hétig kínoznak.

A lány nem szólt semmit. Egyetlen dolog érdekelte, hogy mi van Mitsauellel. Hassal feküdt a földön, de amennyire csak tudott, körbenézett. Nem volt mellette senki más, csak rajta a Darren nevezetű szőke férfi.

Egyszerre megszűnt a nyomás a hátán. Két erős kar fogva tartotta. Corinne nagyon ideges volt. Ezernyi kérdés tolongott a fejében, de okosabb volt annál, minthogy feltegye. Nem számít semmit, hogy eddig segített. Mégiscsak azokhoz tartozik, akik elvitték Mitsauelt.

Ebben az időben Garret is megfordult egyszer-kétszer a fővárosban. Sokszor elhaladt a lakatlan ház mellett, melyet valaha imerorok laktak. Egy hét nem minden, még van remény, gondolta. Ahányszor csak erre járt: eszébe jutott a sürgető érzés, hogy telefonáljon és a lány a vonal túlsó végen is erősen beleégett a tudatába. Oda kellett volna mennem.

Még Nidennben lakott, mely egy kisebb település volt a főváros, Hargan mellett. Kis lakás volt az övék, a nevelőanyja hetente egyszer aludt otthon, nem volt ideje a fia társadalomproblémáival küszködni. Garret nagyon egyedül volt.

Ennek ellenére intelligens egyénként el tudta tölteni az idejét; legtöbbször az iskolán kívül. Az agy nem az unatkozáshoz, vagy a programokhoz kellett; a kihágáshoz. Lassan tönkretette az egész iskoláját, úgy hogy az őt kínozó társait keverte bajba. Ha játszani kellett, ő volt a bosszúállás nagymestere. Öt évébe került, hogy rájöjjön az állandó célpontból üldözővé válhat.

Mindig is kicsit szelíd külsőt öltött és igazából meglepődött, ha úgy volt. De amennyit kapott, azt kellőképpen visszaadta. Néha csönd támadt utána a folyosón, vagy csak akkor mondtak el róla mindent, ha már távolabb ment. Féltek tőle.

Neki ez volt a feszültség-levezetés.

Hangtalan hangok dübörögtek a fejemben. Inkább éreztem a csontjaimban, mintsem a fülemmel vettem volna tudomásul a céljukat. Jönnek. Nincs több időm.

Kiráncigáltak a börtönömből, be egy emberekkel teli terembe, ahol kísérletként tekintettek rám. Vizslattak, mintha… Egy vadállat lettem volna. Amit el kellett pusztítaniuk.

- Corinne Genova, bűnösnek ítéltetett a hargani legfőbb bíróság széke előtt. Fellebbezhet és egy hónap múlva újravizsgáljuk a bűnbeli részesség mértékét. Addig jogában áll hallgatni, bármit amit mond, felhasználhatjuk ön ellen.

Éles koppanás hallatszott.

- A büntetését letölti eddigi életterében, Darren Cornwall fennhatósága alatt.

Két hete érkezett meg a lány ismét az iskolába. Furcsa volt. Még furcsább, mint a legutolsó időkben. Garret meg akarta szólítani, de látta hogy az kerüli. Tehát felismerte.

Próbált jobban utánajárni a dolognak, de nem talált semmit. Egyetlen dolog volt, amit észrevett: egy vakítóan szőke hajú fiatal férfit, aki sokfelé kísérgette a lányt.

Napjainkban

- Corinne, tudod, hogy előlem nem tudod eltűntetni a dolgokat – mondta higgadtan a szőke férfi. – Mit csináltál?

Az nem válaszolt semmit, csak vonszolta tovább a gyenge életjelenségeket mutató lányt. Alig bírta megtartani, de muszáj volt neki, mert amint elengedi – úgy érezte a lány vére megszáradt volna a kezén. Soha sem tudta volna lemosni a gyilkosságot.

- Corinne, az Isten szerelmére! Engedd el! – parancsolta a férfi.

A lány szeme majdnem könnybe lábadt, úgy küszködött. Próbált nem reagálni a férfi erős kezeire, ahogyan tépik ki az áldozatát a kezei közül.

- Nem! – sikította. – Hagyd békén!

Elkezdtek birkózni, aminek az lett a vége, hogy a focipálya már amúgy is vérvörössé vált talaja helyenként felszakadozott és tönkrement.

A lány bele se gondolt, hogy amikor két órával ezelőtt idejöttek, még barátsággal hitegette a másikat. És magát is.

Végül feladta. Mit tehetett volna? Fáradt volt és szomorú. Lelki roncs. Eszméletlenül hanyatlott előre a feje és hagyta, hogy a férfi oldja meg a rendezetlen ügyeit.