- Abbie
McCulley – mutatkozott be a portásnak harmadszorra, nyugodtan, majd elővett a
táskájából egy cetlit és ráírta a nevét.
- Jól van –
mondta az öregember szaggatottan. – Menjél csak!
Mire Abbie
bólintott és fáradtan nyugtázta, hogy a portás még mindig nem tudja a nevét,
talán el se olvasta, csak bizonyára elege lett a céltalan magyarázásból és a
nagyothallásából, így beengedte.
Hát, nagyon alaposak ebben az iskolában…,
gondolta Abbie szarkasztikusan és elindult egy irányba, amerre sejtette, hogy a
termek lesznek. Majd beleütközött valakibe.
Egészen biztos
volt benne, hogy direkt csinálta az illető, mert miután eltolta magától,
meredten szemügyre vette. Fekete bőrű volt és igen jóképű, bár Abbie-t ez
mindig hidegen hagyta.
Haragot
fedezett fel a szemében.
Abbie nem
értette a fiút, miért ilyen ostoba, hogy így nekimegy, de aztán annyiban
hagyta. Nem fog foglalkozni vele. Nem fog foglalkozni semmi olyan zavaró
tényezővel, mint egy ember. Hidegen hagyja a dolog.
Abbie nem
szólalt meg, csak elindult tovább, hogy minél kevesebb idő alatt beérjen a
termekbe.
- Hé! – szólt
rá fiú, mire fáradtan megállt. Ki volt készülve a portással való beszélgetésétől és csak be akart
érni órára.
- Te is olyan
vagy, amilyen én – mondta a fiú indulatosan.
A lány felhúzta
a szemöldökét. Ezt persze a fiú nem láthatta, hiszen háttal állt neki.
- Csak annyi,
hogy maradj távol tőlem – mondta fenyegetően. – Ha már egy iskolában leszünk,
gondoltam figyelmeztetlek.
- Szerintem eddig
nem vetted észre – szólalt meg a lány először azóta, hogy találkoztak és
megfordult. -, hogy kettőnk közül te vagy az, aki áltatja magát. De jó, ha
velem ilyen szívós vagy… Szükséged is lesz rá – hidegen mondta ki a szavakat,
de közben az agya már kattogott. Mérlegelte a lehetséges reakcióit a fiúnak.
Még arra is gondolt, hogy esetleg tényleg összeverekszenek.
Nagyon abszurd
gondolat volt, de nem félt tőle egy kicsit sem, sőt! Adrenalin buzgott fel
Abbie-ben a gondolatra, hogy összetűzésbe keveredjen a fiúval.
De az csak állt
ott, dühösen meredt a lányra. Kis meglepettség látszódott az arcán, de ezen
kívül csak a felindultság kapott helyet. Ezzel szemben Abbie arca
kifejezéstelen maradt. Percekig néztek farkasszemet egymással, ha csak az egyik
is megszólalt volna, a másik nekimegy.
Fontos,
kimondatlan szerepet játszott az imeror társadalomban a hierarchia. Egyikük sem
ismerte volna el, de az a pillanat csak a hatalomról szólt. Mind a kettő azt
akarta. Mert ha az egyikük meghátrál, a másik rendelkezik fölötte.
Nem látták
egymást igazán. Csak a külsőségeket. Mérlegeltek, hogyan lenne igazán esélyük
nyerni. Csak ez számított.
A lány már egyáltalán
nem tűnt olyan törékenynek, mint ahogy az emberek elsőre gondolni szokták róla.
A harc istennőjévé vált. Erős volt, ravasz és gyönyörű. Félelmetes, cseppet sem
emberi.
A fiú sem volt
túlságosan sajnálatra méltó. Robosztus, gondolkodásra képtelen állat vált
belőle. Bármelyik pillanatban képes lett volna ugrani. Már nem volt saját maga.
Ebben a
világban a nemek eltörlődtek. Nem számított előnynek, ha valaki fiú, vagy lány.
Igazán egyenlő eséllyel indult mind a kettő.
Kezdődhetett a
versenyfutás. Veszélyes játék volt ez, ami rossz kezekbe került, rossz időben.
Egy iskola folyosóján, ahol emberek is lehettek volna…
Kivágódott az
öltöző ajtaja. Egy félmeztelen fiú sétált ki rajta lassan. Áthaladt kettejük
között, rájuk se nézve. Nem volt nagy show, de elég volt a két félnek, hogy
újra magára találjon. A lány gyorsan elsuhant ellenfele mellett, rá se
hederítve, mintha csak egy ismeretlen idegen lett volna.
Nem történhet meg még egyszer, gondolta
komolyan. Alig merte elhinni, hogy ezt tette az imént. Eddig életében csak egyszer
történt meg vele, régen. Nagyon régen.
Nem, nem fog rá
gondolni! Az nem ő volt. Az a fiú egy teljesen más ember volt, egy másik
életből. Nincs párhuzam. Semmi ismerőset nem talált rajta. Nem találhat. Életében nem látta még…
Egyetlen dolog
égett bele mélyen az elméjébe, még a kényszeres felejtés fátylán keresztül is:
a hangja. Az ragadt csak meg a fejében, semmi más.
Túl régen volt
ahhoz, hogy minden pillanatát fel tudja idézni. Valami akadályozta az emlékeit.
Valami, amit nem értett. De annyit biztosan tudott, hogy a fiú, aki elhaladt előtte Jared Reede volt. Elsétált mellette anélkül, hogy tudott is volna arról, hogy mi zajlott éppen. Vagy csak jól leplezte.
Nem bírta
tovább, lerogyott a tornaterem mellé a földre. Szaggatottan lélegzett,
összefüggéstelen gondolatok kavarogtak a fejében. Remegett a keze.
Nem akart a
történtekre gondolni, de egyszerűen nem tudta megállítani a képeket. A srác
kemény vállát, ahogy nekiütközött. A szavakat, amiket, mintha nem is neki mondott
volna: egy másik embernek, egy másik életből. És a dühvel vegyes
meglepettséget, miután megszólalt. Tehát ő is felismerte.
~~~
Tíz percet
kapott, hogy összeszedje magát, mivel a csengőt nem érdekelte Abbie gyengesége.
Kegyetlen pontossággal harsant a csendbe és a lánynak éppen csak annyi ideje
maradt, hogy besurranjon egy mosdóba, ahol aztán magára zárja az egyik fülkét.
Szerencséjére
épp egy női mosdót választott, így elég volt csak azzal szembenéznie, hogy
kicsoda ő, hogy került a suliba, egyáltalán ide jár-e…
- Carly, ne
sírj! – szólalt meg egy hang gyengéden. Hallatszódott, hogy a tulajdonosa
tényleg kétségbe van esve a szipogó hangoké miatt. – Inkább meséld el, mi
történt!
De nem kapott
választ. Egyre csak hangosodott a sírás.
- Nem láthatnak
így meg – kapott észbe az aggódó fél. – Gyere gyorsan, bemegyünk.
Fél perc telt
el. Abbie hallotta, amint megpróbálják kinyitni az ajtaját. Majd egy
káromkodást. – Ki van ott? – kérdezte ellenszenvesen a lány.
- Ez egy női
mosdó. Úgy tudtam engedély nélkül lehet használni – hangzott a hideg felelet.
- Ha valakinek
be mersz számolni arról, amit az előbb hallottál… - fenyegetőzött magas hangon
az idegen.
- Kérlek –
Abbie kezdett ideges lenni. Nem bírta tovább, kirontott a mosdóból és egyenesen
az igazgatóhoz ment.
~~~
- Jó napot! –
köszönt Abbie fél óra múlva a tanárnak, miután elszenvedett egy felettébb kínos
beszélgetést az igazgatóval, a korábban jövését illetően. Próbált minél
illedelmesebb és tisztelettudóbb lenni, miközben egy hajszálon függött az, hogy
kiboruljon, megint.
- Maga kedves?
Mi járatban?
- Az új
osztályomat keresem. 11/d – idézte fel a korábbi beszélgetésből. Gondolatban
még egyszer ellenőrizte az útvonalat és konstatálta, hogy nem rontotta el.
- Jaj, maga az
új tanítványom. Emlékszem. Abbie McCulley, igaz?
A lány
kelletlenül bólintott. Nem akarta már ezt a napot, mégis kötelezettségének
érezte hogy befejezze amit elkezdett.
A tanár cseppet
sem volt szimpatikus Abbie számára, túl ártatlan volt és tudatlan. Semmi komoly
dologban nem tudta volna elképzelni ezt a szelíd, nyájas embert. Már most
érezte, hogy nem fogja végig bírni az órát, hacsak…
Igen, kell egy
ismerős neki.
- Jól van,
kedves. Üljön csak le Corinne mellé! – utasította a tanár.
Abbie vállat
vont, majd levágta magát az utolsó padba, az ablak mellé.
- Mindig ilyen
unalmasak az órák? – kérdezte egy perc után. Ki se pakolta a cuccait.
- Ez költői
kérdés volt? – kérdezte nyúzott arccal a másik.
- Abbie
McCulley – mutatkozott be a lány.
- Corinne Genova
– biccentett. – Örvendek, teljesen igazad van… Kivéve a
lyukasakat – grimaszolt, majd elmosolyodott.
- Dettó.
Megőrülnék egy plázacica mellett – biccentettem az előttünk ülő Anonymka felé
aki még mindig Carly-cicát vigasztalta.
- Detty és
Carly?
– Volt hozzájuk
szerencsém.
- Egészségedre
– bólintott. – Csinálhatnának róluk egy filmet ’Ahol a pletykák születnek’
címmel.
- Gondolom
magukról nem pletykálnak.
- Azt senki…
Abbie berágott
Anonymkára – Dettyre. Úgy döntött, ez a nap már így is eléggé kikészítette,
miért ne szórakozzon?
- Pedig elég
szépen felültették a kiscsajt ma.
Corinne
megvonta a vállát. – Várható volt Jade-től. Soha nem tart egy kapcsolata
napoknál tovább.
- Várj. Jade…
Jared Reese?
Corinne
bólintott.
- Ismered?
- Nem, csak
hallottam róla – mondta Abbie határozottan.
- Na, akkor
gondolom nem örülsz neki, hogy téged néz.
Abbie nem
tudott megszólalni. Próbálta szabályosan venni a levegőt. Csak remélhette, hogy
kibírja óra végéig és nem borul ki. Eszébe jutottak az előző óra alatt
történtek és sürgette az érzés, hogy ki kell jutnia a teremből minél hamarabb.
Ideges volt, hogy valaki ugyanúgy tudja, mi történt ott, az öltöző előtt.
- Van kedved
meglógni innen? – csak egy hirtelen ötlet volt, de Abbie egyre biztosabb volt
benne, hogy nem bírja tovább.
Erre a kérdésre
Corinne egyáltalán nem számított. – Hogyan?
Magát Abbie-t
is túlságosan csábította a gondolat és úgy tűnt, a józan esze aznap másodszor
hagyja magára.
- Nem érdekel.
Csak jussunk ki - mondta.
- Egy perc – mondta
a másik és gyakorlott mozdulattal egy papírgalacsint vágott az előttünk
lévőhöz. Az nem úgy reagált, ahogy bárki gondolta volna, hanem egy gyors
hátranézés után eldobott öt másikat, különböző irányokba.
Fél perc múlva
galacsinok ezrei röpködtek a teremben. Corinne és Abbie ezt a pillanatot
választotta a menekülésre.
~~~
- Na, hogy
tetszik? – kérdezte Abbie Corinne-tól.
- A
szabadságérzet? Király.
- Úgy gondolom,
egész jóban leszünk… - mosolygott Abbie és elkezdett rugdosni egy
fűcsomót. -, ha elárulod hogyan is volt az a dolog a teremben.
- Régi
történet. Olyan, ahol megszűnik a határ a plázacica és a… szóval köztem. Semmi
különös, csajszövetség. Sok mindenről szól.
- Például?
- Pénteki
bulik, falazás a másiknak amikor lógni akar… Nem kell feltétlenül jóban lenni
velük hozzá – vonta meg a vállát.
- Nem hangzik
rosszul. Na, merre menjünk?
- Gőzöm sincs,
merre akarsz?
- Nem tudom, de
gyorsan tűnjünk el innen – mutatott Abbie az ajtó felé. Minden akaraterejére
szüksége volt a nyugton maradáshoz. Nem akart megint összetűzésbe kerülni az
ismerős-ismeretlen sráccal. Most nem. Még nem. – Figyelj, ez most tényleg
fontos. Ne kérdezz semmit, csak fuss!
Corinne
bólintott és eszeveszett tempóban kezdett el rohanni valamerre. Abbie követte
és nagy megkönnyebbülésére látta, hogy a fiú nem vette észre őket.
Fél perc alatt
értek kellő távolságra a helyszíntől. Egyikük sem lihegett, pedig elég gyorsan
futottak. Gyanúsan gyorsan. Persze, senki sem vette ezt észre rajtuk kívül.
Abbie mély
levegőt vett és kifújta. Odalépett Corinne-hoz és a szemébe nézett. Meg akarta
köszönni, hogy nem kérdezte meg a baját és hogy megértette, amiért olyan
gyorsan el kellett hagyniuk az iskola udvarát, de lefagyott.
Aznap
másodszorra érezte meg a fogás elvesztését magán. Benne égett a tudat, az
érzés, mivel kismilliószor újrajátszotta már magában.
Próbált mély
levegőt venni és lerázni magáról, de gyenge próbálkozás volt. Egyetlen dolgot
tudott kinyögni, mielőtt teljesen elveszítette volna azt, amiről azt hitte,
hogy az igán ő. – Miért nem mondtad…?! – mire Corinne gúnyosan elmosolyodott és
rávetette magát.