I. rész/2

- Abbie McCulley – mutatkozott be a portásnak harmadszorra, nyugodtan, majd elővett a táskájából egy cetlit és ráírta a nevét.

- Jól van – mondta az öregember szaggatottan. – Menjél csak!

Mire Abbie bólintott és fáradtan nyugtázta, hogy a portás még mindig nem tudja a nevét, talán el se olvasta, csak bizonyára elege lett a céltalan magyarázásból és a nagyothallásából, így beengedte.

Hát, nagyon alaposak ebben az iskolában…, gondolta Abbie szarkasztikusan és elindult egy irányba, amerre sejtette, hogy a termek lesznek. Majd beleütközött valakibe.

Egészen biztos volt benne, hogy direkt csinálta az illető, mert miután eltolta magától, meredten szemügyre vette. Fekete bőrű volt és igen jóképű, bár Abbie-t ez mindig hidegen hagyta.

Haragot fedezett fel a szemében.

Abbie nem értette a fiút, miért ilyen ostoba, hogy így nekimegy, de aztán annyiban hagyta. Nem fog foglalkozni vele. Nem fog foglalkozni semmi olyan zavaró tényezővel, mint egy ember. Hidegen hagyja a dolog.

Abbie nem szólalt meg, csak elindult tovább, hogy minél kevesebb idő alatt beérjen a termekbe.

- Hé! – szólt rá fiú, mire fáradtan megállt. Ki volt készülve a portással való beszélgetésétől és csak be akart érni órára.

- Te is olyan vagy, amilyen én – mondta a fiú indulatosan.

A lány felhúzta a szemöldökét. Ezt persze a fiú nem láthatta, hiszen háttal állt neki.

- Csak annyi, hogy maradj távol tőlem – mondta fenyegetően. – Ha már egy iskolában leszünk, gondoltam figyelmeztetlek.

- Szerintem eddig nem vetted észre – szólalt meg a lány először azóta, hogy találkoztak és megfordult. -, hogy kettőnk közül te vagy az, aki áltatja magát. De jó, ha velem ilyen szívós vagy… Szükséged is lesz rá – hidegen mondta ki a szavakat, de közben az agya már kattogott. Mérlegelte a lehetséges reakcióit a fiúnak. Még arra is gondolt, hogy esetleg tényleg összeverekszenek.

Nagyon abszurd gondolat volt, de nem félt tőle egy kicsit sem, sőt! Adrenalin buzgott fel Abbie-ben a gondolatra, hogy összetűzésbe keveredjen a fiúval.

De az csak állt ott, dühösen meredt a lányra. Kis meglepettség látszódott az arcán, de ezen kívül csak a felindultság kapott helyet. Ezzel szemben Abbie arca kifejezéstelen maradt. Percekig néztek farkasszemet egymással, ha csak az egyik is megszólalt volna, a másik nekimegy.

Fontos, kimondatlan szerepet játszott az imeror társadalomban a hierarchia. Egyikük sem ismerte volna el, de az a pillanat csak a hatalomról szólt. Mind a kettő azt akarta. Mert ha az egyikük meghátrál, a másik rendelkezik fölötte.

Nem látták egymást igazán. Csak a külsőségeket. Mérlegeltek, hogyan lenne igazán esélyük nyerni. Csak ez számított.

A lány már egyáltalán nem tűnt olyan törékenynek, mint ahogy az emberek elsőre gondolni szokták róla. A harc istennőjévé vált. Erős volt, ravasz és gyönyörű. Félelmetes, cseppet sem emberi.

A fiú sem volt túlságosan sajnálatra méltó. Robosztus, gondolkodásra képtelen állat vált belőle. Bármelyik pillanatban képes lett volna ugrani. Már nem volt saját maga.

Ebben a világban a nemek eltörlődtek. Nem számított előnynek, ha valaki fiú, vagy lány. Igazán egyenlő eséllyel indult mind a kettő.

Kezdődhetett a versenyfutás. Veszélyes játék volt ez, ami rossz kezekbe került, rossz időben. Egy iskola folyosóján, ahol emberek is lehettek volna…

Kivágódott az öltöző ajtaja. Egy félmeztelen fiú sétált ki rajta lassan. Áthaladt kettejük között, rájuk se nézve. Nem volt nagy show, de elég volt a két félnek, hogy újra magára találjon. A lány gyorsan elsuhant ellenfele mellett, rá se hederítve, mintha csak egy ismeretlen idegen lett volna.

Nem történhet meg még egyszer, gondolta komolyan. Alig merte elhinni, hogy ezt tette az imént. Eddig életében csak egyszer történt meg vele, régen. Nagyon régen.

Nem, nem fog rá gondolni! Az nem ő volt. Az a fiú egy teljesen más ember volt, egy másik életből. Nincs párhuzam. Semmi ismerőset nem talált rajta. Nem találhat. Életében nem látta még…

Egyetlen dolog égett bele mélyen az elméjébe, még a kényszeres felejtés fátylán keresztül is: a hangja. Az ragadt csak meg a fejében, semmi más.

Túl régen volt ahhoz, hogy minden pillanatát fel tudja idézni. Valami akadályozta az emlékeit. Valami, amit nem értett. De annyit biztosan tudott, hogy a fiú, aki elhaladt előtte Jared Reede volt. Elsétált mellette anélkül, hogy tudott is volna arról, hogy mi zajlott éppen. Vagy csak jól leplezte.

Nem bírta tovább, lerogyott a tornaterem mellé a földre. Szaggatottan lélegzett, összefüggéstelen gondolatok kavarogtak a fejében. Remegett a keze.

Nem akart a történtekre gondolni, de egyszerűen nem tudta megállítani a képeket. A srác kemény vállát, ahogy nekiütközött. A szavakat, amiket, mintha nem is neki mondott volna: egy másik embernek, egy másik életből. És a dühvel vegyes meglepettséget, miután megszólalt. Tehát ő is felismerte.

~~~

Tíz percet kapott, hogy összeszedje magát, mivel a csengőt nem érdekelte Abbie gyengesége. Kegyetlen pontossággal harsant a csendbe és a lánynak éppen csak annyi ideje maradt, hogy besurranjon egy mosdóba, ahol aztán magára zárja az egyik fülkét.

Szerencséjére épp egy női mosdót választott, így elég volt csak azzal szembenéznie, hogy kicsoda ő, hogy került a suliba, egyáltalán ide jár-e…

- Carly, ne sírj! – szólalt meg egy hang gyengéden. Hallatszódott, hogy a tulajdonosa tényleg kétségbe van esve a szipogó hangoké miatt. – Inkább meséld el, mi történt!

De nem kapott választ. Egyre csak hangosodott a sírás.

- Nem láthatnak így meg – kapott észbe az aggódó fél. – Gyere gyorsan, bemegyünk.

Fél perc telt el. Abbie hallotta, amint megpróbálják kinyitni az ajtaját. Majd egy káromkodást. – Ki van ott? – kérdezte ellenszenvesen a lány.

- Ez egy női mosdó. Úgy tudtam engedély nélkül lehet használni – hangzott a hideg felelet.

- Ha valakinek be mersz számolni arról, amit az előbb hallottál… - fenyegetőzött magas hangon az idegen.

- Kérlek – Abbie kezdett ideges lenni. Nem bírta tovább, kirontott a mosdóból és egyenesen az igazgatóhoz ment.

~~~

- Jó napot! – köszönt Abbie fél óra múlva a tanárnak, miután elszenvedett egy felettébb kínos beszélgetést az igazgatóval, a korábban jövését illetően. Próbált minél illedelmesebb és tisztelettudóbb lenni, miközben egy hajszálon függött az, hogy kiboruljon, megint.

- Maga kedves? Mi járatban?

- Az új osztályomat keresem. 11/d – idézte fel a korábbi beszélgetésből. Gondolatban még egyszer ellenőrizte az útvonalat és konstatálta, hogy nem rontotta el.

- Jaj, maga az új tanítványom. Emlékszem. Abbie McCulley, igaz?

A lány kelletlenül bólintott. Nem akarta már ezt a napot, mégis kötelezettségének érezte hogy befejezze amit elkezdett.

A tanár cseppet sem volt szimpatikus Abbie számára, túl ártatlan volt és tudatlan. Semmi komoly dologban nem tudta volna elképzelni ezt a szelíd, nyájas embert. Már most érezte, hogy nem fogja végig bírni az órát, hacsak…

Igen, kell egy ismerős neki.

- Jól van, kedves. Üljön csak le Corinne mellé! – utasította a tanár.

Abbie vállat vont, majd levágta magát az utolsó padba, az ablak mellé.

- Mindig ilyen unalmasak az órák? – kérdezte egy perc után. Ki se pakolta a cuccait.

- Ez költői kérdés volt? – kérdezte nyúzott arccal a másik.

- Abbie McCulley – mutatkozott be a lány.

- Corinne Genova – biccentett. – Örvendek, teljesen igazad van… Kivéve a lyukasakat – grimaszolt, majd elmosolyodott.

- Dettó. Megőrülnék egy plázacica mellett – biccentettem az előttünk ülő Anonymka felé aki még mindig Carly-cicát vigasztalta.

- Detty és Carly?

– Volt hozzájuk szerencsém.

- Egészségedre – bólintott. – Csinálhatnának róluk egy filmet ’Ahol a pletykák születnek’ címmel.

- Gondolom magukról nem pletykálnak.

- Azt senki…

Abbie berágott Anonymkára – Dettyre. Úgy döntött, ez a nap már így is eléggé kikészítette, miért ne szórakozzon?

- Pedig elég szépen felültették a kiscsajt ma.

Corinne megvonta a vállát. – Várható volt Jade-től. Soha nem tart egy kapcsolata napoknál tovább.

- Várj. Jade… Jared Reese?

Corinne bólintott.

- Ismered?

- Nem, csak hallottam róla – mondta Abbie határozottan.

- Na, akkor gondolom nem örülsz neki, hogy téged néz.

Abbie nem tudott megszólalni. Próbálta szabályosan venni a levegőt. Csak remélhette, hogy kibírja óra végéig és nem borul ki. Eszébe jutottak az előző óra alatt történtek és sürgette az érzés, hogy ki kell jutnia a teremből minél hamarabb. Ideges volt, hogy valaki ugyanúgy tudja, mi történt ott, az öltöző előtt.

- Van kedved meglógni innen? – csak egy hirtelen ötlet volt, de Abbie egyre biztosabb volt benne, hogy nem bírja tovább.

Erre a kérdésre Corinne egyáltalán nem számított. – Hogyan?

Magát Abbie-t is túlságosan csábította a gondolat és úgy tűnt, a józan esze aznap másodszor hagyja magára.

- Nem érdekel. Csak jussunk ki - mondta.

- Egy perc – mondta a másik és gyakorlott mozdulattal egy papírgalacsint vágott az előttünk lévőhöz. Az nem úgy reagált, ahogy bárki gondolta volna, hanem egy gyors hátranézés után eldobott öt másikat, különböző irányokba.

Fél perc múlva galacsinok ezrei röpködtek a teremben. Corinne és Abbie ezt a pillanatot választotta a menekülésre.

~~~

- Na, hogy tetszik? – kérdezte Abbie Corinne-tól.

- A szabadságérzet? Király.

- Úgy gondolom, egész jóban leszünk… - mosolygott Abbie és elkezdett rugdosni egy fűcsomót. -, ha elárulod hogyan is volt az a dolog a teremben.

- Régi történet. Olyan, ahol megszűnik a határ a plázacica és a… szóval köztem. Semmi különös, csajszövetség. Sok mindenről szól.

- Például?

- Pénteki bulik, falazás a másiknak amikor lógni akar… Nem kell feltétlenül jóban lenni velük hozzá – vonta meg a vállát.

- Nem hangzik rosszul. Na, merre menjünk? 

- Gőzöm sincs, merre akarsz?

- Nem tudom, de gyorsan tűnjünk el innen – mutatott Abbie az ajtó felé. Minden akaraterejére szüksége volt a nyugton maradáshoz. Nem akart megint összetűzésbe kerülni az ismerős-ismeretlen sráccal. Most nem. Még nem. – Figyelj, ez most tényleg fontos. Ne kérdezz semmit, csak fuss!

Corinne bólintott és eszeveszett tempóban kezdett el rohanni valamerre. Abbie követte és nagy megkönnyebbülésére látta, hogy a fiú nem vette észre őket.

Fél perc alatt értek kellő távolságra a helyszíntől. Egyikük sem lihegett, pedig elég gyorsan futottak. Gyanúsan gyorsan. Persze, senki sem vette ezt észre rajtuk kívül.

Abbie mély levegőt vett és kifújta. Odalépett Corinne-hoz és a szemébe nézett. Meg akarta köszönni, hogy nem kérdezte meg a baját és hogy megértette, amiért olyan gyorsan el kellett hagyniuk az iskola udvarát, de lefagyott.

Aznap másodszorra érezte meg a fogás elvesztését magán. Benne égett a tudat, az érzés, mivel kismilliószor újrajátszotta már magában.

Próbált mély levegőt venni és lerázni magáról, de gyenge próbálkozás volt. Egyetlen dolgot tudott kinyögni, mielőtt teljesen elveszítette volna azt, amiről azt hitte, hogy az igán ő. – Miért nem mondtad…?! – mire Corinne gúnyosan elmosolyodott és rávetette magát.