- Nem tudom.
Nem emlékszem – rázta a fejét.
- Csak van
valami…
Vállat vont.
- Hajszín,
szemszín, magasság? Akármi?
- Barna… Talán.
Este volt.
- Biztos
mondott valamit – erősködött a fiú. Próbált valami kézzel foghatót előszedni az
előző éjszakából. – Austin!
- Jade, állj
le! Egyébként meg miért is érdekel egyáltalán? Egyértelmű, hogy mi történt –
mondta. Jade tudta mire gondol.
Sokszor volt
már vele, hogy másik ágyban ébredt egy vadidegen házban, mikor csak egy takaró
volt rajta. Annyi különbség fedezhető csak fel, hogy akkor mindig feküdt
mellette egy lány és ő volt az, aki otthagyta.
Tudta, mégsem
érdekelte. Ideges volt.
- Mikor ment
el? – próbált nyugalmat erőltetni magára.
- Mielőtt
elkezdtél kiabálni – vigyorgott.
- És ezt eddig
miért nem mondtad?! – már szabályosan ordított a fiú.
- Kérdezted?
Kirohant a
házból. Nem lehet még messze,
gondolta és határozott szándékkal elindult az egyik irányba, majd
megtántorodott. Érzett valamit. Veszélyt. Nem volt kézzelfogható, de a fejében
volt már a lány neve – ismeretlen volt számára -, de életében először éledt fel
benne a védekező ösztön.
Megfordult és
gyorsan elindult a másik irányba. Két sarkot tett meg hihetetlen sebességgel,
mire beérte őket. Egy nagydarab fekete alak tornyosult a középmagas lány fölé,
akiben Jade a megmentője hangjára ismert.
- … Tessék, ezt
akartad nem? Most mire vársz?
A nagy darab
előremozdult és rávetődött volna a lányra, ha az nem lép el egyet oldalra.
Kecsesen mozgott, pedig látszott rajta, hogy nagyon fáradt és látszólag beteg.
Tele volt sebekkel az arca és a karja.
- Garret te
hülye! Ezt nem gondolhatod komolyan – szólt oda neki Jade ingerülten.
- Azt hiszed
nem tudjuk lerendezni egymás között? – szólt vissza helyette a lány remegve a
megfeszült idegektől. Tökéletes harmóniában volt, mint mindig. A teste és
akarata egybeolvadt. Odafigyelt a fiúra, miközben a másik minden egyes
hajszálnyi elmozdulását figyelemmel kísérte.
- Jade, ne
avatkozz bele. Nem a te dolgod.
- Ez egy lány,
Garret. Nem látod?
- Szerinted
sokat számít ez a fajtánknál? – kérdezett vissza az.
Amint még
jobban megnézte magának egyre jobban erősödött csak benne a védelmi ösztön. Az
erős test és gyors reflexek mögött ott látta a megtörtséget és valahogy azt is
megérezte, hogy nem volt könnyű napja a lánynak mielőtt segített volna neki.
Viszont ismerte
a háttértörténetet, ami szerint Garret nem állt volna le, ha egyedül hagyja
őket…
Corinne eltűnése után
- Ma mit csinálunk? – kérdezte egy hang,
aminek a tulajdonosát túl jól ismerte.
- Azt tudom, én mit csinálok és azt is hogy
te mit nem, Nalani.
- Nem vagy velem igazságos, Garret. Vagyok
olyan jó, mint a nővéred.
- Elég! Őt ne keverd bele!
- Annyi idős, mint én. Miért nem keverném.
Tudom, hogy miről van itt szó…
- Na, kíváncsi vagyok.
- A barátnődnek jó vagyok, de egy csapatba
azért nem játszanál velem, persze.
Igazi szomorúság volt azokban a szemekben.
Emberi szomorúság. Mégis az egyetlen, akitől nem irigyelte el a fiú a
kiváltságot.
- Nalani, szeretlek. Csak arról van szó,
hogy nem akarlak belekeverni a dolgaimba.
- Akkor sem veheted el tőlem az akaratom.
Megyek. Veled, vagy nélküled.
- Jó.
Nagyon sajnálta a fiú, hogy ilyeneket
mondott neki a lány. Nem gondolta volna, hogy az utóbbi akciói ennyire hatással
lesznek a kapcsolatukra. Egy hónapja voltak együtt. Amikor a lány nem adta fel
és igazán meggyőzte, hogy ne gyújtsa fel az iskolát. Azóta javulást mutatott
ilyen téren.
Nem gyújtogat.
Nem rongál.
Nem tesz kárt senkiben.
Nem bántja egyéb módon sem az embereket.
Ez egy lista volt, amelyben megjelentek a
dolgok amikre koncentrálni kellett.
’Amit kapsz visszaadod, de hasonló arányban
– mondta mindig Nalani.’
Mégis hetenként megszegte őket, a nővérével
együtt. Muszáj volt belerángatnia mindenbe, hogy őt se bántsák többé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése