II. rész/1

II.

Abbie nem érzett már semmit, amióta azok az erős kezek megragadták és felemelték. Olyan volt, mintha tollból lenne. Elszállt és már a fájdalom is olyan intenzívvé vált, hogy az agya nem tudta feldolgozni. Gondolkozni és eszméleténél sem tudott maradni, bár egyáltalán nem sajnálta. Amióta megérezte a furcsa lökéshullámot – minden fogás elveszett a világhoz. A nagy semmi közepén pihent.

Miközben csak feküdt és feküdt a földön, mozdulatlanul a két férfi rajta munkálkodott. Feltűrték a ruhája ujját és megpróbálták úgy elhelyezni, hogy az egyik oldalán megmaradjon. Ahányszor nem sikerült nekik, a lány megrándult és kipattant a szeme. Élesen zihált, majd visszasüllyedt a tudatlan kómába.

- Ide ellenszer kell, különben nem húzza sokáig – mondta Garret elfásultan. Próbált nem foglalkozni a ténnyel, hogy egy fél órával korábban még képes lett volna ölre menni a lány ellen. Azóta jobban figyelt rá és megértette, hogy Jade-nek igaza van. Tényleg ostoba volt, hogy hagyta ennyire elfajulni a dolgokat kettejük között.

- Maradj itt vele! Amíg nem kezd el hallucinálni, még visszahozhatjuk nagyobb károk nélkül.

- Az az állat… Tudhatta volna, hogy többet árt vele, mint használ.

- Ezek nem gondolkodnak, Garret. - jegyezte meg Jade, majd elkezdett rohanni vissza a házba. Úgy tervezte, hogy ha két perc múlva visszaér az még elég lehet. Utálta, hogy másképp nem lehet megoldani a helyzetet, így felhasználta azt, amit legelőször és legutoljára tinédzser korában, a nagyon rossz felfedezések korában tett. Villámgyorsan futott.

Nem tudta pontosan, hogy a drogot önszántából használta-e a lány, de bizonyára nem tudott a következményekről. Ezek után napokig nem fog tudni lábra állni, de talán még egy óránál tovább ébren lenni is. Lehet, hogy az az állat ráerőszakolta, gondolta Jade. Ha külső behatásból – ami valószínűbbnek tűnt abban a pillanatban -, akkor egy feljelentést még tehetnek a bíróságon, de nem valószínű hogy bárkinek is hiányzik a plusz papírmunka és az esetek 90%-ában eltussolják, vagy egyszerűen figyelembe sem veszik az ő kihágásaikat.

Akik a jeleket viselhetik kitaszítottak, de kiváltságosak. Mint a gazdagok, csak ők tényleg mindent megtehetnek. Jade nagyon ideges volt, eddig senki iránt nem érzett felelősséget, így az érzés gyorsan hatalmába kerítette és bekebelezte. Utálta még a gondolatot is, hogy egy olyan kivételezett ficsúr akár egy ujjal is hozzáért Abbie-hez. Vajon a sebeket is ő okozta a lányon? Milyen dolgokat művelhetett vele? Minden átfutott az agyán, rosszabbnál rosszabb gondolatok kergetőztek, ugratták egymást a fejében.

Corinne-nak is köze van a dologhoz? Mert ha igen, akkor kezdhet edzeni, mert Jade-ben elindult valami, amit leginkább bosszúnak lehetett volna hívni. Eldöntötte, hogy amíg nem tudja a teljes igazságot, nem csinál semmit. Nagyon nehéz döntés volt, de igazságosnak érezte.

Aztán elterelődtek a gondolatai és észrevette, hogy valami nincs rendben. Az állandó motoszkálás az agyában megszűnt. Eltűnt a több száz név, ami évek óta gyűlt az elméje rejtett zugaiban. Egyszerűen kitörlődött. Amint erre a felfedezésre jutott érzett egy figyelmeztetést magában, hogy ne feszegesse a határait. De ezen kívül gyanúsan erős volt. Mi tette ezt vele? Az adrenalin? Vagy az, hogy végre futott? Logikus lenne, de nem érezte helyesnek. Hatodik óta lógta el folyamatosan a testnevelés órákat. Aztán bevillant egy kép. Olyan lány szerepelt rajta, akinek hollószínű haja és hasonlóan sötét szeme zavartan és bosszúsan nézett rá. Akinek bőre világított és őrjítően hatott Jade-re a gondolat, hogy valami baja legyen.

Mégis megtörtént.

A fiú eszeveszett sebességgel futott és egy szempillantás alatt szelte a távolságot. Majd amikor célhoz ért, felrohant a lépcsőn és előkotorta a gyógyszeres táskát. Nem törődött a törékeny dolgokkal, kiborította a földre és elragadta a szükségeseket.

A visszafele út kínzóan lassan telt. Olyan gyorsan futhatott csak, hogy az emberek ne nézzenek furcsán rá, de amint egy még sötétebb részhez ért, rákapcsolt.

Amikor meglátta őket, mélységesen megkönnyebbült. A lány háttal feküdt neki, mellette Garret térdelt és szüntelenül beszélt hozzá, mire az görcsösen bólintott egyet. A teste szüntelenül merevedett meg, majd ernyedt el és remegés rázta. Úgy szorította a fiú kezét, mintha azon múlna az élete.

- Jade? – nézett gyorsan a háta mögé Garret, mintha megérezte volna a közeledését. - Elkéstünk.

Abbie nem fogta fel, hogy mit tesznek vele. Épp mint egy napja, körülbelül. Miután elvesztette az eszméletét, csak fojtott hangokat hallott és önálló életre keltek a mozdulatai. A teste rángatózott. Néha úgy érezte nem sok választja el attól, hogy kettészakadjon. A szeme nyitódott, csukódott a teste mintha be akarta volna csapni a külvilágot. Azt sugallta: még van remény. De Abbie tudta, hogy hiú ábránd csupán, hogy túléli.

Egy pillanatra minden kitisztult. Bólintott egyet, hogy a segítőinek még a legutolsó pillanatig ne kelljen szenvedniük őmiatta, majd jöttek a képek. Elindult egy lavina, amit nem lehetett volna megfékezni. Mégis a második jelenésnél egy furcsa dolog történt. Vége lett.

A lány valamiért mélységesen megkönnyebbült. Talán az játszhatott közre, hogy nem kell tovább húznia, nem kell éreznie a tehetetlenséget. Magányos volt és egyszerre mintha megszűnt volna a világ.

Nem érezte az idő múlását, csupán ahogy egy érintés tartja életben. Amíg az ott van, addig él. Ha elengedi, nemcsak a külvilágot érzi majd megszűntnek, hanem önmagát is.

- Abbie? Abbie! – rázta valaki a testét, de ő csak lány simogatásként érzékelte a durva ébresztési módszert.

- Nincs értelme – mondta egy másik hang. – Túl sokat kaphatott. Csúnyán elintézték.

 - Adj még az ellenszerből! – mondta ellentmondást nem tűrően Jade. – Amíg lélegzik, nem hagyom itt.

Garret próbált magában lemondani a lányról, hogy ne tápláljon hiú reményeket a csodával határos módon való feltámadásához – mégsem ment. Jade mellett nem. Annyira ragaszkodott a lányhoz, annyira abszurd volt. Nem értette a fiú, hogy a másik mitől volt egyszerre olyan intenzíven jelen az életében megint. Régen jóban voltak, de aztán közéjük állt az imeror lét fájdalmas, láthatatlan nehezékként. Nem törődtek egymással, de most akár szarkasztikusnak is mondhatóan egy ’ellenség’ – olyan, ami miatt megutálták egymást – hozta össze őket.

Hónapok óta nem látta Garret ennyire élőnek Jade-et. Mégis tétovázott. Nem akarta, hogy megsérüljön az új szövetségese egy estleges haláltól és visszatérjen az alkoholhoz. Most, hogy ’összefogtak’ nem hagyhatja egyedül. Garret tudta mi lesz azokkal az imerorokkal, akik összefognak. Ellenségnek tekintik őket és elfogják, majd megkínozzák őket. Gyengén akarják tudni a kívülállókat.

Ördögi kör.

Ha egy imeror egyedül él, majd bele pusztul abba, hogy találjon egy hasonlót, de az esze nem akarja. Túl önző. A kormány erre épít. Mikor már túl gyenge a teste arra vetemedik, hogy odaszegődjön egy hasonló társához. Amikor találkoznak, elhívják őket a hegyekbe én nagyrészük nem tér vissza. Ha pedig mégis, vagy nem mennek fel – elfogják őket. És vége.

- Haver bízz bennem, nem ragaszkodhatsz hozzá – kérte Garret.

- Még lélegzik, él. Csak adj még a gyógyszerből – mondta Jade. Nem érdekelte semmi, az előtte fekvő – látszólag élettelen – testen kívül és amíg újra meg nem látta azokat a gyönyörű szemeket, nem nyugodott.

Garret engedelmeskedett, nem tehetett mást. Már csak Jade-re koncentrált. Neki őt kellett megmentenie, ha a lány meghal.

Jade beadta a lehető legközelebb a drog bemeneteli helyéhez az ellenszert és magában – életében először – imádkozott, hogy sikerüljön.

Abbie felsikított. Egyszerre minden kitisztult és gyorsan kapkodta a levegőt, mert légszomjjal küzdött. A bőre minden négyzetcentimétere égett, az agya meg folyamatosan fel akarta mondani a szolgálatot. A szeme bizalmatlanul cikázott egyik alakról a másikra, míg meg nem állapodott a tűn Jade kezében. A szeme rémülten elkerekedett és próbált minél távolabb kerülni a fiútól.

Kétségbeesetten próbálta megtalálni a kiutat a helyzetből és meg volt ijedve, mert nem tudta hogyan is került pontosan oda, ahol volt. Amikor utoljára felébredt, ugyan ebben a szituációban volt. Egy szőke alak hajolt fölé egy tűvel a kezében. Gyorsan lenézett az alkarjára, majd rászorította a másik tenyerével a kis sebeket, mintha úgy akarná megvédeni a további szúrásoktól, majd a pillantása átvándorolt a karján lévő lila foltok és karmolásokra. Gyorsan visszakapta a tekintetét a két fiúra, akik bizalmatlanul fürkészték.

- Abbie? – kérdezte lassan az egyik. – Hogy érzed magad? - Még mindig nem enyhült az irántuk táplált bizalmatlansága, így Abbie nem mozdult.

Egyszerre mázsás súlyúnak érezte a testét és kevés választotta el az ájulástól. Fél percig bírta mozdulatlanul, óvatos vizsgálgatásnak alávetve majd eldőlt. Nem hallotta a feje koppanását.

- Gyere, vigyük be! – mondta Jade, de megdermedt a mozdulat közben. Garret nem jött segíteni. – Mi van már megint? – kérdezte gyorsan. Nem akarta, hogy a lány amikor felébred még mindig abban a helyzetben legyen, amiben látszólag olyan kényelmetlenül érezte magát. És megijedt… Tőle! Hogy lehetett ez?

- Nem láttad hogyan viselkedett az előbb? – kérdezte Garret, miközben tanácstalanul nézte az előtte idegesen álló Jade-et. – Ha nálatok ébred fel, meg fog őrülni…

- Elmagyarázzuk… - kezdte Jade, de Garret megint közbevágott.

- Nem fogja megvárni – szögezte le.

- Akkor mégis mit akarsz, hova vigyük? A kórházba? – a gúnyos kérdésre egy bólintás volt a válasz. Ezzel el is dőlt.

- Már ha addig nem néznek ki az emberek – sóhajtotta Garret. – Nem hiányzik, hogy még kérdezősködjenek is.

- És mit tervezel? Mit mondunk nekik?

- Semmit – mondta egyszerűen. – Médium, emlékszel? – mutatott a saját fejére és fáradtan megvonta a vállát.

- Akkor miért nem tudjuk elvinni hozzám? Az ő fejébe is be tudsz mászni, nem?

- Túl zavart hozzá. Téma lezárva – mondta Garret.

Egy óra múlva két sarokkal odébb sétáltak be a házba. Meg kellett beszélniük a szövetségük sorsát és feltételeit. Már Jade is némiképp lenyugodott, amikor csengettek. Épphogy beléptek a házba, nyithatták megint a kaput.

- Nem… Az nem lehet – suttogott Jade, majd káromkodott egyet.

- Azok vannak itt akikre én gondolok? – kérdezte Garret ugyanolyan halkan, mire Jade bólintott.

Gyorsan teltek a másodpercek és az érkezettek nem tétováztak. Elkezdtek toleránsan bevonulni a házba.

- Garret, tűnj el innen! – mondta Jade. – Lerendezem. Egyedül nem biztos hogy elvisznek. Menj!

A másik mérlegelte a szavait és egy cifra káromkodás után elrohant a garázs felé.

- Uraim, valami probléma van? – kérdezte Jade szemtelenül az egyik sötét alakot, miután megelőzte, hogy betörjék az amúgy is rossz állapotban lévő bejárati ajtójukat.

- Jared Reese? – Jade bólintott. – Egyedül van itthon? – faggatta tovább a legelöl álló alak. Nagyon idegesítő volt Jade számára és amikor megpróbálkozott Jade mellett bemenni a házba, a fiú lépett egyet oldalra és rögtön ellenszenvezett vele.

- Mi köze hozzá? – ennél flegmább csak nagyon nagy tehetséggel lehetett volna valaki. Jade nagymester volt az ilyen játékokban, bár mindig kihúzta a gyufát még annál is akinél nem kellett volna.

- Az elnökségtől jöttünk. Elfogatási parancsunk van… Maga ellen.

- Ellenem? Ugyan miért?

- Kihallgatás – válaszolta tömören. – Abbie McCulley gyilkosságában.

Jade teljesen lesápadt. – Abbie… Halott?

- Igen, méghozzá 24 órája. Névtelen bejelentő. A holttestre egy órája bukkantak rá a központi kórháztól nem messze.

Jade nem fogta fel, amit hallott. Lehet, hogy az alak téved és nem 24 órája halott, de amikor otthagyták még élt. Gyenge volt a pulzusa… Talán túl gyenge… De azért álljon már meg a menet! És egyáltalán hogyan került ki a kórházból? Talán az a férfi, aki egyébként is bedrogozta Garret szerint – talán az ment utána.

Fel sem bírta fogni mi lehetett a lánnyal.

- Maga az első számú gyanúsított.

- Amikor legutoljára láttam Abbie-t… Nem is tudom mikor volt – hazudta szemrebbenés nélkül.

- Attól még nincs alibije.

Gáz.

- Tegnap a kocsma körül voltam egész nap. A pultos bizonyíthatja. Ha megkérdezi a bátyámat, reggel is itthon voltam, aztán az egyik ismerősömmel találkoztam.

- Az a bizonyos ismerős a házban tartózkodik még mindig?

- Sajnos nem – újabb hazugság. Jade próbált nem túl bizalmatlanul nézni a férfira, bár a megjelenése nem segített neki. Kopasz feje tele volt különféle piercingekkel, tetoválásokkal – amivel Jade-nek sem volt baja hiszen ő is egy-kettő büszke tulajdonosa volt – de ahogy egymásra halmozva voltak, taszítóan hatottak a fiúra. A sötét köpeny alatt a férfi ugyan olyan fekete ruhát viselt. Az egész megjelenése határozott és tekintélyt parancsoló volt.

Maga mögött tudhatott vagy tucatnyi embert, ami még úgyis félő volt, hogy nem férnek el az óriási kertben – mindegyik nagydarab volt és mogorva.

- Kérem mondja el, mi történt pontosan – mondta először ki azt Jade, ami igazán érdekelte. Nem igazán hitte el, hogy Abbie halott. Képtelen volt, hogy úgy legyen mégis. Fájt neki még a gondolat is. Félő volt, hogy összeomlik, akár egy kevés bizonyítékot is kap az ellenkezője felől. Mégsem bírta ki, hogy ne kérdezze meg.

- Tegnap délután egy férfi telefonált névtelenül az őrsre egy eltűnést jelentett be pár órával azelőttről. Egy-két szemtanú látott egy erősen bedrogozott lányt az út mentén sétálni, majd összeesni este öt óra körül. Nem volt pulzusa. Mire visszaértek volna, a test eltűnt. Fél órával ez előtt találták meg a lányt a kórháztól egyutcányira. A testén semmi nyom. A szervezetében erős gyógyszer túladagolás bizonyítékai találhatók.

- Nem tudom maga hogy gondolja, de nekem ez a történet nagyon sántít.

- Kérem fejtse ki!

Szinte unottan nézett Jade-re.

- A lánynak egyetlen hozzátartozója sincsen a kívülállók közül.

- Esetleg maga olyan közeli ismerőse?

- Igen, a barátja vagyok – mondta megint úgy, mintha ez lenne az igazság.

- Akkor miért is nem emlékszik a… Legutolsó találkozásukra?

- Emlékszem. Tegnap volt, hazahozott a… - itt gyorsan elhallgatott, mert elvileg ez egy órával a halála után történt. – Az iskolából – mondta diadalittasan. – Az első óra után körülbelül – nagyon megkönnyebbült és észrevétlenül kifújta a levegőt.

- Akkor hogy lehet, hogy a lány csak a második óra után érkezett meg az iskolához és vette fel az óráit? Nagyon rossz ajtón kopogtat, Jade.