I. rész/1

BAJKEVERŐ

Jade Reese nem egy átlagos tizenhét éves srác volt, akárhogy próbálta kompenzálni a sok alkohollal, amitől az emlékezete hiányosnak bizonyult, de a benne lévő ösztön csak még jobban élt. Beleégette a tudatába a neveket, helyszíneket… Pedig ő már tudta kívülről. Intelligens fiú volt, de nem vitte valami sokra az eddigi teljesítményei alapján. Az elején még úgy-ahogy teljesített az iskolában, de a gimnáziumba is csak azért vették fel, mert a szülei kőgazdagok voltak és finanszírozták a fiuk életét. A rontás ott kezdődött, hogy Jade először látta meg az égésnyomokat a bőrén, melyek mindannyiszor újra megjelentek, ha egyes szavakra gondolt. Vagy egyes nevekre.

Az utóbbi problémásabb volt.

Amikor harmadikban megérkezett az iskolába a gyönyörű Isis Taulbee és Jade istennőként imádta – persze beszélni azt nem beszélt vele –, amikor a nevére gondolt, égető érzés támadt az alkarján, majd egyre feljebb kúszva, a nyakán keresztül az egyik oldalon az arcán. Azt mondta neki, hogy menjen oda a lányhoz és maradjon is ott. De ő nem tette. És ezért büntetés járt. Annyiszor égetett a forma, ahányszor Jade nemet mondott a hívásra.

Vajon a lánynak is ennyire fáj, hogy távol maradjon tőlem? – ötlött fel legtöbbször benne a gondolat, aztán elvetette és arra gondolt, hogy a kislány észre se vette a dolgot. Hogy ebédnél majd meg hal a fiú a társaságáért. Szó szerint.

Aztán valahogy csak eltelt az általános. És mindig sikerült ellenállnia a kísértésnek, hogy a kislány után kajtasson. Majd egyszer csak, mint valami csoda folytán rálelt a fiú az alkoholra. És ivott. Eltelt még egy év.

~~~

Abbie McCulley viszont kifejezetten szerette ezt a helyzetet. Élvezte a fájdalmat és imádta, hogy ő döntheti el; menjen-e vagy sem. Ahányszor megérezte a késztetést, csak megrázta a fejét és tanult tovább. Nagy tervei voltak. Be akart jutni az orvosira.

Néha annyira belemerült a saját kis világába, hogy észre se vette, hogy egyáltalán van neki egy titka, amit senki sem tudott. Még az állítólagos édesanyja sem. Nem is zavarta, mert az orvosoknak kell a sok tudás és imeror léte miatt a fertőző betegségeket sem kapta el. Na meg kiemelte természetes szépségét.

A sápadt bőre és piros ajkai egészen érzéki kontrasztot alkottak együtt. Szemei ijesztőek, tekintélyt parancsolóak voltak és kifürkészhetetlenek. Olyan sötét barnák, amik már majdnem feketék voltak. A haja pedig hosszú, egyenes, éjszínű.

Egészen úgy nézett ki, mint egy szupermodell. Nem hivalkodott az alakjával sem, ami persze tökéletes volt, mert az imerorok egy része nem eszik és Abbie az volt.

Minden szombaton lejárt az edzőterembe és futott, vagy csak erősített… Esetleg betévedt egy aerobik órára. Néha társalgott is az emberekkel, de igazából eléggé magának való volt.

Amikor hazaért váratlan meglepetés fogadta. Csakhogy ez az ajándék nem a jók közé tartozott. A szülei bejelentették, hogy válnak és döntenie kell: iszákos édesapjával marad helyben, vagy elköltözik édesanyjával jó messze innen. De Abbie akármennyire is szeretett volna az orvosira menni, végül győzött a józan ész és a második lehetőséget választotta: elhagyja a várost.

Két nap múlva, amikor a csomagok elkészültek és Abbie már lelkileg is készen állt túllépni az eddigi életén, elindultak. Az út szótlanul telt; az anyja vezetett, Abbie pedig egy magazint böngészett, ami a költözésük céljáról szólt: a városról, aminek még csak meg sem tudta jegyezni a nevét. Egy ottani helyi lap volt. Sokba került Abbienek, hogy megszerezze és végül el se tudta olvasni a látványosságokat tartalmazó részletes leírást. A folytonos koncentrációban megzavarta egy kicsiny, éles nyilallás a tarkójában.

Próbálta figyelmen kívül hagyni, ahogy eddig mindig tette, de az csak erősödött. Egyre nagyobb helyen keletkezett és fájó mintát rajzolt a nyakán át a kulcscsontjáig és a másik irányba az arcára is került belőle. Aztán elkezdte érezni.

Újdonság volt, így nem tudott felkészülni a heves érzelmekre, amiket felkavart az új sebe. Tudta, hogy addig nem gyógyul be, amíg meg nem találja… Amíg nem beszél vele… Amíg nem érintkeznek… Már a nevét is tudta… A címét is… A számát is…

Ott lesz, ahova megyünk, döbbent rá a lány, de mivel szerette a fájdalmat, csak eltűrte és gúnyos mosollyal nyugtázta, hogy azért ez se kibírhatatlan. Mindössze egy fokkal rosszabb, mint az előző.

Elégedett volt magával. Legalább fejleszteni fogja az önkontrollját.  Már nem is a magazinra összpontosított, hanem a lüktető érzésre, ami az új sebbel járt.

Nem kötelező, gondolta. Eddig sem volt kötelező, soha sem lesz az. Ha akar, akkor majd Jared Reese keres meg engem.

~~~

Jade ekkor épp az iskolába igyekezett. Nagyon másnapos volt, mint minden hétfőn, amióta rátalált az alkoholra. De ez esetben annyira leitta magát, hogy a horizontot nem látta, vagyis nem tudta elkülöníteni a földet az égtől.

Már két hete nem ment iskolába; a kicsapás veszélye fenyegette. És most sem maga miatt indult el… A dühös ex barátnője zaklatta telefonon és követelte, hogy találkozzanak.

Jade már unta a lányt és nem nagyon érdekelte. Mégis elindult, hogy kiadja az útját a ribancnak. A háta mögött csak így hívta.

- Édes – szólt bele a telefonba újra a lány idegesen. – Itt vagy még?

De Jade nem válaszolt. Idegesítette, hogy a lány becézgeti, amíg ő a pokolba kívánja már. Csak annyit akar, hogy hagyja békén. Igaz, hogy két hete segít neki éjszakánként átvészelni a fájdalmat és egészen másra tereli a figyelmét… Igaz, hogy eddig ő volt az első, akinek beszélt a dolgokról… De attól, hogy feltárta titkait a fiú, a lány csak ragadósabb lett és úgy gondolta, hogy több joga van Jadehez.

És Jade már nem akarta a lányt.

Ideje lesz lapátra tenni. A többinek nem fogok szólni a dolgaimról. Nem hiányzik még egy ilyen.

- Jade! – nyávogta tovább. – Beszélnünk kell! Miért hagytál ott reggel? Már nem szeretsz?

Ez csak még rosszabb lesz, gondolta Jade, majd lecsapta a telefont. Nem fog válaszolni a hülye kérdéseire a lánynak. Még a nevét se tudja… Nemhogy szereti… Nem is mondott ilyen marhaságokat.

Már sok lányt beetetett, hogy ő milyen érzékeny lelkű, meg ilyenek, de egyiknek se mondta, hogy szereti-e. Ez, a mostani se volt kivétel.

Amikor odaért az iskolához, már tudta is a szöveget. Amit ezer meg ezer lánynak mondott már.

- Jade! Jade! – folytatta a beszédet a lány, mintha a fiú nem szakította volna meg a vonalat ma már legalább kétszer.

Jade unottan ránézett. Még a fáradtságot se vette arra, hogy elmagyarázza, már nem érdekli.

- Édesem – próbálkozott kicsit szelídebben a lány. – Tudom, hogy neked nem egyszerű – bizalmaskodott és közelebb lépve belesuttogta Jade fülébe – az élet. De én megkönnyíthetem… - vonta meg a vállát és édesen kihúzta magát, amitől teltebbnek tűnt. Ez a kis mozdulat mindig felkeltette a fiú érdeklődését, most azonban többet kellett mutatnia a lánynak, hogy Jade-et felingerelje.

A fiú felhúzta a szemöldökét. Nem értette a lány hangulatváltozását, de tetszett neki. Ő nem egy dühös kapcsolatról áradozó csajt akart… Ezért is fogja kidobni, mert kezdett unalmas lenni a sok kérdőre vonása és úgy maga a lány… De ez a része még nem volt megunva teljesen.

A lány közelebb lépett és hagyta a szövegelést. Hozzápréselte a testét a fiúéhoz és engedte, hogy az rendelkezzen vele. Persze nem teljesen, mert mégis csak egy iskola udvarán voltak…

Lehet, hogy nem is olyan unalmas, gondolta Jade. Talán beleférhet még egy-két nap vele, amíg kiválasztom a következőt…

- Ma nagyon játékos kedvemben vagyok ám – mondta a lány és amint látta, hogy a fiú érdeklődik, folytatta. – Találkozzunk a második órában a harmadik emeleti folyosón – Aztán ne késs! – és ezzel belibbent az iskolába.

Igen, ez egy ribanc, gondolta Jade és tetszett neki a gondolat. Bár zúgott a feje és émelygett, muszáj volt bemennie az iskolába a lány után.

~~~

Abbie megérkezett az új otthonába. A ház gyönyörű volt. Teljesen fából készült és lakatlan volt, az ingatlanügynökön kívül, aki eléjük jött. Érdekes akcentusa volt és a ruhái se túlzottan sokat takartak.

- Üdvözlöm önöket – nyújtott kezet a nő és szélesen mosolygott. – Brisa Dane vagyok.

Még a fogai sem eredetiek – gondolta Abbie.

Nem volt kedve jópofizni, ezért odavetette a nevét és megkerülte a nőt. Brisát egy kicsit aggasztotta a lány. Érezte, hogy valami nincs rendben vele. Persze meg is nézte magának, de a tökéletes testen túl nem látott. Brisa rettentően felszínes volt.

- Jó napot! Én Maeve McCulley vagyok – mosolygott Abbie anyja és kicsit szégyellte, hogy a lánya ennyire hangulatember. – Sajnálom, hogy a lányom ennyire mogorva… - húzta el a száját.

- Á, hagyja csak… Nekem is van egy fiam… Ő is csak ember… - itt elmosolyodott. Hogy mekkorát tévedett.

– Abbie, drágám a csomagokat – utalt a bepakolásra Maeve.

- Nem kell – legyintett. – Ideküldöm a rakodókat. A fiam is jön majd délután, csak ő most iskolában van…

~~~

- Tankönyvek? Íróeszközök? Táska? – kérdezte hisztérikusan Maeve.

Abbie gondolkozott, hogy mivel vonhatná el anyja figyelmét leghatásosabban az iskola témáról, mert hát furcsa módon Maeve rémálmai forogtak az intézmény körül. Fel nem tudta fogni, hogy a lánya miért igyekszik folyton oda…

- Abbie McCulley! Hogy gondolod, hogy itt hagysz ebben a nagy kuplerájban egyes egyedül?! – fakadt ki.

- Anya, nyugodj meg! Már ma indulnom kell, te is tudod, hogy nem maradhatok le, különben is sokáig fog tartani behozni a lemaradást… - vonta meg a vállát. Tudta, hogy a szokásos stílusában csak még jobban feltüzelné az anyját. Így próbált valami mást. – És délután majd pakolok veled – tette hozzá, mire Maeve némiképp megnyugodott.

- De iskola? – kérdezte még utoljára. – Miért nem vagy normális gyerek?

Abbie utálta, amikor az anyja arról tart kiselőadást, hogy milyen egy normális gyerek. Mégis csak elmosolyodott és megvárta, amíg anyja egy kicsit lenyugodott.

- Mehetek? – sóhajtotta.

Maeve bólintott. – Te sosem leszel olyan, mint a többiek, igaz? – kérdezte még egyszer, fáradtan.

Abbie-nek mindannyiszor fájt, amikor az anyja ezt mondta. Ugyan azt csinálta, amit szokott; nem válaszolt és fáradtan az éjszakai út miatt elindult ki az ajtón, az iskola felé.